5

Valahogy sose tudtam felfogni, hogy miért divat a külföldre szakadt magyarok között utálni a magyarokat, és úgy tenni, mintha ő különb lenne az összestől. Ült itt egy pasi, a mellettem lévő recepció előtt, és netezett. Odamentem hozzá, hogy értékes infókat szerezzek tőle a jelszót illetően. Kedves volt, viszonylag, 5 perc csevegés után kérdezem whereareufrom. Mondja svéd, mondom én meg magyar. Azt mondja, jó akkor beszéljünk magyarul. Á mondom, de jó, magyar? Ja nem ööö jlhdfhiugldhgid neeeem csak tanult meg élt ott. Ahhoz képest egy csepp akcentusa sem volt. Mondom ilyen jól megtanult, ja hát végül is tulajdonképpen most, hogy így jobban belegondol ő Mo-n született és 79-ben költözött ki Svédoba. Kb 60-as lehet a pasi. Na mondom de jó, az én rokonaim is kint élnek vagy 40 éve, nem ismer magyarokat véletlenül? Jajj jajjj dehogy, ő próbálja kerülni a magyarok társaságát. Hmm értem, egyébként képzelje, itt is lakik ezen a szálláson 4 másik magyar. Hát jó lakjanak, őt ez nem érdekli…. Érdekes. Vagy inkább gáz.

Ma kedd van, és telihold. Ez csak azért számít, mert mindenki ezzel magyarázza a saját –és az én- fáradtságomat is. Éjjel 1-től reggel 10-ig aludtam, aztán kb 11-től 1:30-ig megint. Aztán felszedett Ayna és elmentünk búcsúebédelni a thalis nénihez (Ayna és Glenn ebéd után mentek Maduraiba). Már annyit eszem, hogy tényleg haza fogok gurulni. Nem, nem vagyok éhes, de egyszerűen olyan jó kaják vannak itt, hogy nem bírok nemet mondani. Már napok óta puttut reggelizek, ami az egyik legfinomabb és legédesebb reggeli evör: kókuszos rizsmassza, amire forró tejet kell önteni, banánt karikázni (mindig ilyen piros, kolbász küllemű banánt kapok) és mézet önteni. Hmmmm issssteni! Ebédre egyáltalán nem vagyok éhes, de vki mindig rávesz, h menjünk el ebédelni, ahova én nyilvánvalóan mindig úgy indulok, hogy akkor csak egy lassit nyomok, de valahogy út közben mindig meggondolom magam…. Vacsora szintén közösségi program, ahol általában közösen eszünk, vagyis mindenki rendel egy főételt (ilyen szószos trutyi) párokba rendeződve pedig rizst és különböző lepénykenyereket eszünk. Kár ebből a mókából kimaradni. Remélem mostantól már másképp lesz, mert ma elment mindenki. Cesar Varkalára, Ayna és Glenn Maduraiba, csak Nick maradt, meg a 4 magyar. Úgyhogy ideje új ismerősöket szereznem!

Ez persze hamar meg is valósul, nyilvánvalóan. Nincs baj itt az emberekkel, mindenki nagyon kedves és barátságos, az egyetlen problémám az Kovalammal, hogy az itt lévők 95%-a idős, vagy fiatal, de pár. A maradék 5% a fiatal, egyedül vagy csoportosan utazó turista. Szóval sajnos nincs az, mint Rajastánban, Goán , Hampiban vagy Gokarnán, hogy odamész aztán fél nappal később egy csomó hozzád hasonló fiatallal lógsz együtt. Ez nekem baromira hiányzik. Annak ellenére, hogy a mai napot (péntek) is teljes egészében Szamival, a finn jógásfiúval töltöttem. Dél körül találkoztunk, és bebuszoztunk Trivandrumba, a közeli nagyvárosba. Nekem táskát kellett vennem, mert nem fogok elférni hazafele, ő pedig selyemöltönyt és vagy 10 inget varratott magának. Állítólag otthon 6szor annyiba kerül, ha ugyanezeket meg akarod venni a boltban, és minimum 10szer ennyibe, ha szabónál varratod. Szóval a mai nap fotózással, boltozással, és öltönyözéssel telt. Ja és hihetetlen finom ebédet ettünk az Anapurna étteremben. Két szintes, menő hely. Az alsó szinten egyszerűbb thalit kapsz 40 rupiért, a felső szint a luxusrészleg, ott 65 rupi a thali, amely rizst, 9 féle szószt és 2 féle kenyeret (chapati, papadam) tartalmaz, korlátlan utántöltéssel (szóval ez egy helyi all you can eat). A végére még egy evőkanálnyi fagyit is adtak. Imádok itt enni, tuti úgy megyek haza, hogy hízok vagy 2 kilót, de semmi para, már meg is rendeltem a fogyasztótablettát Zsuzsáék ayurvedikus dokijától. Kicsit drága (500 rupi a havi adag), de 2 hónap alatt garantált az eredmény- magyarok által tesztelve! Rendeltem ugyanettől a jólfésült orvostól köhögésgyógyszert is. Ma kezdtem el szedni, majd meglátjuk, elmulasztja-e az immár 8 hete tartó torokgyíkomat. Egyébként eddig nem nagyon hittem az ayurvedikus kezelésekben, de most kezdem megváltoztatni az álláspontomat. Babi és Karcsi befizettek egy komplett, 15 napos kezelésre, és egyre jobban vannak. Karcsinak pl 30 éve gyógyszerrel kezelt magas vérnyomása van. Most elhagyta a gyógyszereket, és a kezelés hatására rendbejött. Amikor Pooneban laktam, elég rusnya ekcémám volt, és akkor már kisebb nagyobb szünetekkel 10 éve küzdöttem ezzel a problémával, de az istennek se akart elmúlni. Akkor már 6 hónapja megállás nélkül szenvedtem. Elmentem egy hely ayurvedikus klinikára. Annyira local volt, hogy fehér embert nem is láttak, amint megjelentem az indiai bnőmmel, egyből előre engedtek (kb 35 ember várakozott), majd becsődítették az összes „orvostanhallgatót”, akik gondolom élvezték, hogy egy fehér bőrű europid a tesztalany. Akkor kaptam egy rakat gyógyszert meg gyakorlatot, meg spéci diétát, amit becsülettel csináltam is. Azt mondták, több hónap a gyógyulás. 3 hét után még nem éreztem semmi változást, viszont ajánlottak egy szuper tibeti akupunktúrás orvost, aki 10 kezelés alatt teljesen, és szinte mondhatom, végérvényesen kikezelt a bajomból úgy, hogy már a 3. alaklom után érezhető volt a javulás. Nem mondom, hogy az ayurvedikus módszer nem lett volna jó, csak egyszerűen nem volt türelmem várni.

Közben tegnap előtt, még mielőtt Ayna elment, felfedeztünk egy nagyon népszerű helyet, a rózsaszín házat. Igazi hardcore indiai homméd fúd. Nem messze az új szállásomtól van egy néni, pontosabban egy testvérpár néni, akik a saját otthonukban főznek. A napi menü mindig más, de alapvetően thali, vagyis rizs, 4-5 féle különböző trutyival, sőt, kérésre meg rasam leves is van. Na mindez 40 rupia, és meg kell mondanom, isteni. A ház elég lepukkant, igen, a videot már látható a fészbukkon, de állandóan tele van a hely, helyiek és külföldiek ugyanúgy járnak oda. A jógások esküsznek, hogy nem egy kolera telep. Hát eddig túléltem, majd meglátjuk, mikor tör rám a szalmonellás parazitás malária….Én még elég lájtosan is nyomom, mert az igazi asszimilálódott öreg angol nénik ugyanúgy kézzel esznek, tapicskolnak a szószos rizsben, mint a helyiek, és kancsós vizet isznak hozzá (jó, nyilván nem csapvíz, hanem ivóvíz, de akkor is). És ott vannak minden nap, visszajáró vendégek. Szóval van remény a túlélésre.

A szombati napom is hasonló izgalmakban bővelkedett. Reggel nem volt jóga, de azért jó korán felkeltem, hogy el tudjak menni a Californiába (a tavas étterembe) reggelizni, ahol természetesen a hihetetlenül finom rizsputtu-hotmilk-honey-banana volt a menü, gasztronómiai kalandjaimat némi tengerezés és olvasás után a néninél folytattam. Már ismernek, sőt várnak is. Ma is megkérdezte a néni, hogy tumoro? Mondom yes, Sunday open? Yes, mornin csörcs, after csörcs fász fász kukin! Ezt követően 3 órán át skypoltam a családdal, majd vacsora (tomato dhal, ginger tea, banana pancake), fél óra nézelődés, majd ismét skypoltam egy keveset a változatosság kedvéért.

JÓGA

Csütörtök reggel 9-kor megkezdődött a Padma-féle astanga képzés. Túl sokat egyelőre nem tudok mondani a dologról. 3-an vagyunk a csoportba, rajtam kívül egy finn fiú és Padma fia is ott gyakorol. Az óra félig mysore félig vezetett. Vagyis a napüdvözleteket együtt csináljuk, a többit mondja és mutatja is Padma (sokszor ő is velünk csinálja), de mindenki magának számol. Dupla vinyászás az óra, vagyis mindkét oldal után vinyászázunk. Padma nagyon jól magyaráz, látszik az iyengaros múltja, szinte minden pózt kielemez, helyretesz. Igazítani keveset igazít, és azt se túl erősen. A dropbacknél segít mindig, illetve a fejenállásnál is közreműködik. 25 légzés után mögém áll, egy kendővel megtartja a csípőmet és így kell gyakorolnom a B verziót. Elég nehéz, általában csak kétszer tudom szabályosan leengedni a lábaimat kinyújtva, majd vissza, utána kb meghalok. A második napon a pincsamajurászanát is gyakorolta velem, úgy hogy elém állt (semmi fal). Kicsit be voltam szarva, de sikerült megcsinálnom kétszer is, és egyszer még az egyensúlyomat is megtaláltam. Viszont mire ide eljutok, már általában hulla vagyok, ugyanis szigorúan veszi az összes vinyászát és a hátraugrást is. Az első nap rámszólt, hogy amíg bírom, próbáljak meg hátraugrani csaturangába, ne kényelmesen hátralépkedni. Nos kb a teknősig bírom, utána már csak vonszolom magam….

A vasárnapi óra is hasonlóan telt. Az állóknál néha igazít, de mindig magyaráz és instruál, az ülőknél viszont ő is csinálja velünk az ászanákat, és közben magyaráz. Elég ügyes, ahhoz képest, hogy már elmúlt 50, jól nyomja. Mesélte, hogy vagy 2 éven keresztül minden nap astangázott, de aztán egy kézenállásban csúnyán megsérült, rosszul ért földet és úgy lezúzta a bokáját, hogy több hétig feküdt, és majdnem 1 évig szinte nem is tudott jógázni. Azóta –ha jól értettem- nem astangázik, más irányzatokat gyakorol. Ez alkalommal a návászana után Szami feladta, mert ő csak eddig szokott gyakorolni, így én egyedül folytattam. A teknősbe általában belenyom, de az alvó teknősbe nem csomagol bele, mint Linóék. Így az nem is megy egyedül. Viszont ami sikerélmény –végre valami, amit India számlájára tudok írni- hogy fel tudtam jönni hídból szinte 99%-osan egyedül. Ugyan ott volt a keze- anélkül meg se merném próbálni -de teljesen saját erőmből álltam fel. Remélem ez nem csak egy véletlen volt. Illetve a fejenállást meg tudtam csinálni szabályosan, vagyis nyújtott, páros lábbal emelkedtem fel. Éljen. Sőt, a skorpióra is kezdek ráérezni, bár még azt se merném egyedül. Ami az előreugrást illeti, abban is fejlődtem, mert a Padma-féle lefelenéző kutya kicsit más, mint az enyém. Én ugyanis csalok, mert viszonylag kevés távolságot hagyok a kezem és a lábfejem között. Erre pedig Padma ugrik, olyan nagy távolságot kell tartani, amennyit csak bírok. Innen viszont képtelenségnek tartottam az előreugrást. De! Nem az. Tényleg van valami ebben a bandha cuccban, mert mióta figyelek rá, így is megy. Ja nyilván nem szépen, de legalább már érzem minden másodikat.

Hétfőn nem volt órám, mert kirándulni mentem. Még hátra van 2-3, aztán erre az évre befejeztem az indiai jógagyakorlásomat.