2011. január 31., hétfő

utolsó

Vasárnap végre valahára elkezdtem vásárolgatni. Persze csak szépen lassan és megfontoltan, de akkor is elkezdtem! Persze terveimmel ellentétben végül magamat is megajándékoztam, ugyanis menthetetlenül beleszerelmesedtem egy gyönyörűséges medálba: ezüst bagoly, melynek kék türkiz kő a hasa, és cirkónia kővel van körberakva. Tibeti darab, 2000 rupeszért meg is vettem, 2 nap gondolkodás és szerelmes vágyakozás után.

Ez a nap igazi szociális nap volt. Jóga után Szamival reggeliztem, majd a magyarokkal mászkáltam, aztán ebéd közben a thalis néninél megismerkedtem két iszonyat vicces spanyol pasival Carlosszal és Juan Carlossal. Délután pihenés és magyarokkal vásárolgatás, este 7-kor vacsora Szamival, 8-kor még egy vacsora a két spanyol pasival (kaja után repültek is vissza Barcelonába, amit igazán sajnálok, mert rengeteget röhögtem velük/rajtuk), ahol ott volt még egy francia és egy angol astangás. Később némi online élet majd pedig még egy kis German Bakery Szamival, 1 másik finn fiúval és egy idősebb holland nővel (ők is Linosok). Annyi izgalmas sztorit tudok felmutatni, hogy éjszaka, amikor már minden elcsendesedett, én pedig sétáltam haza a sikátorokon át, odajött mellém egy 16 éves forma fiúcska, és a következő kellemes párbeszéd zajlott le köztünk:

-hello

-hello

-Your name

-Kata

-you from

-Europe (teljes időpocsékolás a Hungaryval próbálkozni)

-you alone here?

-no. With friends.

-husband?

-yes (igen, jobb ha házas az ember, ha férfiak kérdezik)

-here?

-no, at home.

-good. Let s do something tonight!

- how do u mean?

-let s have a fuck!

-órili, a fuck? But I could be your mum, isn t it a problem?

Egyébként kicsit azért megijedtem volna, ha nem értünk volna ki ekkorra már a tengerparti sétányra, ahol azért volt pár turista meg néhány helyi is, többek között az egyik kedvenc boltosfiúm is. Rögtön le is támadtam, hogy ismeri-e ezt a szerencsétlent, mert ha igen, mondja már meg neki maláyalámul legyen szíves, hogy nem jó dolog let s have a (!!!!) fuckkal riogatni a szegény turistalányokat. De pechemre a boltoskám nem ismerte, és addigra már el is tűnt a kis udvarlóm. Reggel viszont találkoztam vele, amint épp a Californiába sétáltam reggelizni, kint ült a thalis néni házával szemben egy másik indiaival, akivel szintén ismerősök vagyunk (mondjuk itt kivel nem), mert mindig hangosan köszön. Csak onnan ismertem meg, hogy a kis casanova az, aki mellette ül, hogy ugyanaz a cucc volt rajta, mint este. Persze több se kellett nekem, egyből beköptem a köszöngetős haveromnak, aki állítólag a kuzinja. Láttam, hogy mérges lett rá, és le is baszta, de nem várhattam meg a végkifejletet, mert rohantam enni. Remélem azért tényleg leoszotta. Délutánra már Viki (fiú), a leghűségesebb hódolóm is tudta a sztorit, és mélységes felháborodását fejezte ki az elfajult indiai erkölcsökkel kapcsolatban. Remélte, hogy azért nem viselt meg nagyon a dolog. Egyébként Vikit nagyon szeretem, még korábban tőle vettem a pure silk selyembugyogómat. Aztán pontosan a bolt fölött lévő szállóba költöztem, így volt lehetőségünk elmélyíteni a viszonyunkat. Természetesen ő is 23-nak hazudja magát, mint minden boltosfiú, de szerintem max 18 lehet. Ahányszor meglát, mindig megdicséri a külsőmet, és megkérdezi what s up, evriting gut? Ezt akkor se mulasztja el megtenni, ha 2 perccel korábban már lezajlott köztünk a párbeszéd, mert mondjuk én csak hazaugrottam egy percre és már megyek is tovább. Onnan tudom, hogy a szívébe zárt, hogy valamelyik este egy kb 1 km-rel arrébb lévő boltban beszélgetésbe keveredtem az ottani fiatal boltosfiúval (ő állítólag tényleg 23), és amikor megkérdezte, hogy honnan jövök és mondtam, h Hungary, egyből tudta, hogy a Marinánál lakom. Mondta, hogy Viki már sokat mesélt rólam, meg ott vettem a nadrágot és 28 éves vagyok stb. Egyébként ez a fiú egész helyes, és próbál úgy öltözni, mint egy menő európai gyermek, még vastag szarukeretes divatszemüvege is van. (no ríl lensz! Fék! No problem vit máj áj. Olli fesön!) Ő mentett meg egyébként vasárnap este a szatírtól. Szóval így állunk, próbálom anyagi előnyökre fordítani Vikivel való jó kapcsolatomat, de egyelőre még csak én költöttem rá, mert ma meghívtam egy 5 rupis banánfritterre. Eléggé örült neki.

***

Ez egyébként kedden sikerült is, ugyanis –szokás szerint- kicsit megint belelendültem a vásárlásba, és kiderült, hogy a Trivandrumban vásárolt kis diesel cigánytáskám kb semmire se elég. Ha egy nagyobbat akarok venni, ahhoz megint be kell mennem Trivandumba, amihez igazán nincs kedvem, se időm, és ott is lenne vagy 300 rupia, a háromszor ekkora cigánytáska. Elpanaszoltam Vikinek a problémámat, aki hamar szerzett nekem egy óriási méretű szövet (szóval nem ilyen ciki) táskát, aminek kb 500-600 rupi lenne az ára (rilprájz). De nekem odaadta 200-ért, meg a cigánytáskáért cserébe. Azért kedves fiú. Cserébe én meg azóta kb minden délután viszek neki 2 db bundásbanánt, amit a sarki lepratelepen szoktam venni. Ja, viszont végre bevallotta, hogy még csak 17, de ne izguljak, mert áprilisban már 18 lesz. És különben se izguljak, mert egyébként én se nézek ki többnek 18-nál. Jah, mondom, a jángbojok konzerválnak. (azt hitte, hogy csak viccelek). Viszont a menőszemüveges haverja állandóan trivandrumi diszkótékba akar vinni, a saját motorján (=garantált diszkóbaleset). De úgy döntöttem, láttam én már eleget az indiai éjszakai életből, most inkább kihagyom.

Hétfőn Babival és Karcsival elmentünk Kanyakumáriba (aka Komorin-fok), ami arról híres, hogy az India csücske, és ott találkozik 3 tenger is, avagy az Indiai-óceán, Bengáli-tenger, Arab-tenger (vagy nem kell kötőjel?). Sajnos a túra csak félig jött össze, mert az első állomás, a nemtommilyen palota hétfőnként zárva van, így csak a Hanumán templomot tudtuk megnézni. Majd Kanyakumáriban nem tudtunk áthajókázni a két kis szigetre, ahol van vmi múzeum meg emlékmű, és mindenki átkompozik oda, aki turista. Na, szóval a háborgó tenger miatt épp nem jártak a kompok. Vártunk 1-2 órát, de nem csillapodott a tenger. Így soppingoltunk kicsit, majd hazajöttünk. Szóval igazán nem érte meg kifizetnünk a taxisnak a 2200 rupiát, de persze, nyilván nem ő tehetett róla. Estére kicsit szarul lettem, talán a kialvatlanságtól, meg gondolom az se tett jót, hogy hülyére zabáltam maga, így már 11-kor aludtam. Igaz, éjszaka óránként felkeltem, de végül 6:30-ig sikerült aludnom. Majd kimentem a partra reggeli hullámokat nézni, de sajnos rajtam kívül sokan gondolták azt, hogy ez egy jó program, így tele volt a part helyiekkel, turistákkal, meg kutyákkal. Aztán jóga, majd jóga után szupermárket, melynek eredménye 3 óriás zacskónyi szerzemény: az instant puttuportól kezdve a vitaminokon át a rózsavízig tényleg mindent vettem, amit láttam.

Közben összebarátkoztam a szomszédcsajjal is, aki már itt lakik vagy egy hete, de eddig mindig elkerültük egymást. Egy tipikus amerikai visítozós hangon ómájgássolós, de azért kedves lány. Nővérke btw. Kérdezte, hogy beteg vagyok-e, mert hallja, hogy eléggé köhögök. Felvázoltam neki a 9 hete tartó tüneteimet, és úgy döntött, erre muszáj leszek antibiotikumot szedni. Kicsit megijedtem ettől a szótól, ezért előbb adott 2 db antihisztamint, esélyt adva az allergia lehetőségének. Sajnos nem az, mert nem segít, de a mellékhatását élvezem. Mondta, hogy kicsit eltompít, ne ijedjek meg. Hát ebéd előtt bevettem, kaja utánra meg úgy betompultam, hogy beszélni alig bírtam, kicsit ledőltem, és 2 órát aludtam. Este már tervszerűen vettem be a másodikat. De egyelőre az antibiotikummal várok még egy pár napot. Hátha elmúlik. Végül is, ha 9 hétig bírtam, igazán kaphat az immunrendszerem még egy utolsó esélyt.

Közben a magyar barátkáimat rendszeresen kisérem mindenhova, ahol fordítani kell, ők ugyanis nem tudnak angolul egy árva szót se. Egyébként elég menő dolognak tartom, hogy Zsuzsa és Feri 65 és 70 évesek, így nulla angoltudással már hetedjére vannak Indiába. És természetesen soha nem szervezett keretek között jönnek, mindig maguknak intéznek mindent. Általában pár hét tengerpart, majd átmennek Puttapartiba pár hónapra Sai Babához megtisztulni és relaxálni. Szóval ők már itt Kovalamban is voltak vagy négyszer, imsernk minden egyes bokrot. Állítólag a legjobb ayurvedikus kezelésre járnak Babiék 8mer tugye Zsuzsa már letesztelt vagy 5 helyet az elmúlt években). Szóval így hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, leküzdöm az ellenérzésemet és befizetek erre a híres ayurvedikus masszázsra. Másfél óra 500 rupi, de állítólag egy cs-o-d-a. Hát. Goán már voltam pár éve egy ilyen masszázson, és kb majdnem elaludtam, olyan unalmas volt, így túl sok reményt nem fűztem hozzá. Főleg hogy a masszőr egy 22 éves (ő tényleg annyi) vékony kisfiúcska. Kb fele akkora, mint én. A többiek mondták, hogy ők bizony nem szaroznak, tök pucérra vetkőznek, dobjam le én is nyugodtan a ruhát, hisz így megy ez errefele. Jó, tudom én, de akkor is 3 napig gondolkodtam ezen, mégiscsak elég gátlásos és visszahúzódó lány vagyok, nem fogok én itt levetkőzni egy indiainak, még akkor se, ha a bícs legjobb masszőre. Meg persze hallottam egy-két rémtörténetet ilyen kéjenc, állófarkú masszőrről is. Végül csak a melltartót vettem le, a bugyim maradt természetesen. Mondjuk így is eléggé feszélyezve éreztem magam. A gyerek egy cseppet se. Kicsit se volt meghatva, pedig azért eleinte lestem minden mozdulatát. De csak addig, amíg tudtam, mert azért elég fájdalmas volt a masszázs. Nem értjük, hogy szorulhatott ebbe a kis keszeg testű fiúba ennyi erő. Először fejmasszázzsal kezdte, már ott is azt hittem lerántja a fejbőrömet, aztán felzavart a boncasztalra és kb szétszedett. Mikor megtudta, hogy jógázom, nagyon megörült, és egyből bevágott szupta pádángustászanába, persze teljesen szabályosan, nyújtott, egyen lábbal. Másfél óra után végeztünk, még magamhoz se tértem, amikor is hozzámvágta a melltartómat és köszönés nélkül kiviharzott. Szóval ajánlom mindenkinek.

Elmentem még bjutipárlőrhöz is (avagy szépségszalon, ahol az illető egyben man/pedikűrös, fodrász és kozmetikus is) egy gyantára. 300 rupi, horror ár, kb mint itthon. A kozmetikus egy kedves fiúcska volt, tuti látens homoszexuálius. Mikor megkérdeztem, hogy most akkor tényleg ő a kozmetikus, teljesen kiakadt, magából kikelve mondta, hogy nem érti, mit vannak kiakadva azon az emberek, hogy ő a kozmetikus, ő ezt a komoly szakmát dubaiban tanulta és szívvel-lélekkel csinálja, és minden rendben van vele, van felesége (ez is 22-nek néz ki, de állítólag 25), meg gyereke. Megsajnáltam, és végül megengedtem neki, hogy legyantázzon. Ügyes volt, csak tök lassú, és rengeteget beszélt közben. 45 perc alatt végezte el az egyébként 10 perces feladatot, közben pedig megtudtam az egész élettörténetét. Miszerint 5 éve vette feleségül a most 20 éves nejét. És az övéké szerelmi házasság, sőt, a szövevényes sztoriban még szülői tiltás is volt, meg némi küzdelem, aztán az esküvő után ő egyből lelépett Dubaiba 3 évre, és az alatt csak egyszer jött haza, de megvárták egymást és minden hepi. Bár a neje kicsit bamba (a férje szerint), mert Ománban született és nőtt fel, Indiát utálja, és nem is csinál semmit egész nap, csak otthon ül, körmöt reszel, meg egész nap filmeket néz, és még az utcára se megy ki, mert azt is utálja. Ja, és külön laknak, mert a nő otthon, a szülőfalujában tanul még 1 évig, de iskolába se jár be. Ja meg a gyereket is a nagymama neveli.

Na. Ennyi izgalmas sztorival szolgálhatok így befejezésképpen, most pedig indulok haza.

JÓGA:

Utolsó előtti órám Padmával elég jól sikerült. Magamhoz képest meglepően sok energiám volt, kb a szuptakurmászana után kezdett tele lenni csak a tököm a vinyászákkal, ami egész jó eredmény, tekintve, hogy duplavinyászázunk. Dropback, hídból fel, fejenállás, B, skorpió, kartámasz gyakorlás segítséggel, közepes eredménnyel. Már olyan régóta tervezem, hogy ezeket külön is kéne gyakorolnom, mert mire idáig eljutok a sorozatban, már nincs semmi erőm se, szinte csak a túlélésért küzdök. Padma egyébként nem veszi annyira komolyan a csendet, rendet és fegyelmet, sokszor mesél, miközben mi gyakorolunk (igen, igazítás helyett). Kb 10 évvel ezelőtt volt astanga fan, már a kettes sorozatot gyakorolta, amikor a már korábban említett sérülés bekövetkezett. Azóta nem igazán astangázott, de azt mondta, most megint elkezdett gyakorolni, mert meghoztuk a kedvét, bár –állítása szerint- kezdi érezni a korát, mert már nem tudja olyan egyszerűen dvipadasirsászanába vágni magát, mint 10 éve.

Na ezzel szemben a legutolsó óra maga volt a gyötrelem. Ez alkalommal tök egyedül voltam, de végül is akár 40-en is lehettünk volna, mert annyira nem ment, hogy Padma túl sokat nem tudott velem kezdeni. Igaz, most különösen meleg volt, vagy a páratartalom volt sokkal magasabb, de eleve már éjszaka se tudtam rendesen kipihenni magam, meg gyakorlás közben se kaptam levegőt. Olyan nagyon sok igazítást most se kaptam, ezek szerint Padma szereti a végére tartogatni az igazításait, de most még hídba se tudtam lemenni segítség nélkül.

Az indiai jógás tapasztalataim összegzésén még rágódok egy kicsit, de hamarosan közzéteszem a blogomban.

2011. január 24., hétfő

5

Valahogy sose tudtam felfogni, hogy miért divat a külföldre szakadt magyarok között utálni a magyarokat, és úgy tenni, mintha ő különb lenne az összestől. Ült itt egy pasi, a mellettem lévő recepció előtt, és netezett. Odamentem hozzá, hogy értékes infókat szerezzek tőle a jelszót illetően. Kedves volt, viszonylag, 5 perc csevegés után kérdezem whereareufrom. Mondja svéd, mondom én meg magyar. Azt mondja, jó akkor beszéljünk magyarul. Á mondom, de jó, magyar? Ja nem ööö jlhdfhiugldhgid neeeem csak tanult meg élt ott. Ahhoz képest egy csepp akcentusa sem volt. Mondom ilyen jól megtanult, ja hát végül is tulajdonképpen most, hogy így jobban belegondol ő Mo-n született és 79-ben költözött ki Svédoba. Kb 60-as lehet a pasi. Na mondom de jó, az én rokonaim is kint élnek vagy 40 éve, nem ismer magyarokat véletlenül? Jajj jajjj dehogy, ő próbálja kerülni a magyarok társaságát. Hmm értem, egyébként képzelje, itt is lakik ezen a szálláson 4 másik magyar. Hát jó lakjanak, őt ez nem érdekli…. Érdekes. Vagy inkább gáz.

Ma kedd van, és telihold. Ez csak azért számít, mert mindenki ezzel magyarázza a saját –és az én- fáradtságomat is. Éjjel 1-től reggel 10-ig aludtam, aztán kb 11-től 1:30-ig megint. Aztán felszedett Ayna és elmentünk búcsúebédelni a thalis nénihez (Ayna és Glenn ebéd után mentek Maduraiba). Már annyit eszem, hogy tényleg haza fogok gurulni. Nem, nem vagyok éhes, de egyszerűen olyan jó kaják vannak itt, hogy nem bírok nemet mondani. Már napok óta puttut reggelizek, ami az egyik legfinomabb és legédesebb reggeli evör: kókuszos rizsmassza, amire forró tejet kell önteni, banánt karikázni (mindig ilyen piros, kolbász küllemű banánt kapok) és mézet önteni. Hmmmm issssteni! Ebédre egyáltalán nem vagyok éhes, de vki mindig rávesz, h menjünk el ebédelni, ahova én nyilvánvalóan mindig úgy indulok, hogy akkor csak egy lassit nyomok, de valahogy út közben mindig meggondolom magam…. Vacsora szintén közösségi program, ahol általában közösen eszünk, vagyis mindenki rendel egy főételt (ilyen szószos trutyi) párokba rendeződve pedig rizst és különböző lepénykenyereket eszünk. Kár ebből a mókából kimaradni. Remélem mostantól már másképp lesz, mert ma elment mindenki. Cesar Varkalára, Ayna és Glenn Maduraiba, csak Nick maradt, meg a 4 magyar. Úgyhogy ideje új ismerősöket szereznem!

Ez persze hamar meg is valósul, nyilvánvalóan. Nincs baj itt az emberekkel, mindenki nagyon kedves és barátságos, az egyetlen problémám az Kovalammal, hogy az itt lévők 95%-a idős, vagy fiatal, de pár. A maradék 5% a fiatal, egyedül vagy csoportosan utazó turista. Szóval sajnos nincs az, mint Rajastánban, Goán , Hampiban vagy Gokarnán, hogy odamész aztán fél nappal később egy csomó hozzád hasonló fiatallal lógsz együtt. Ez nekem baromira hiányzik. Annak ellenére, hogy a mai napot (péntek) is teljes egészében Szamival, a finn jógásfiúval töltöttem. Dél körül találkoztunk, és bebuszoztunk Trivandrumba, a közeli nagyvárosba. Nekem táskát kellett vennem, mert nem fogok elférni hazafele, ő pedig selyemöltönyt és vagy 10 inget varratott magának. Állítólag otthon 6szor annyiba kerül, ha ugyanezeket meg akarod venni a boltban, és minimum 10szer ennyibe, ha szabónál varratod. Szóval a mai nap fotózással, boltozással, és öltönyözéssel telt. Ja és hihetetlen finom ebédet ettünk az Anapurna étteremben. Két szintes, menő hely. Az alsó szinten egyszerűbb thalit kapsz 40 rupiért, a felső szint a luxusrészleg, ott 65 rupi a thali, amely rizst, 9 féle szószt és 2 féle kenyeret (chapati, papadam) tartalmaz, korlátlan utántöltéssel (szóval ez egy helyi all you can eat). A végére még egy evőkanálnyi fagyit is adtak. Imádok itt enni, tuti úgy megyek haza, hogy hízok vagy 2 kilót, de semmi para, már meg is rendeltem a fogyasztótablettát Zsuzsáék ayurvedikus dokijától. Kicsit drága (500 rupi a havi adag), de 2 hónap alatt garantált az eredmény- magyarok által tesztelve! Rendeltem ugyanettől a jólfésült orvostól köhögésgyógyszert is. Ma kezdtem el szedni, majd meglátjuk, elmulasztja-e az immár 8 hete tartó torokgyíkomat. Egyébként eddig nem nagyon hittem az ayurvedikus kezelésekben, de most kezdem megváltoztatni az álláspontomat. Babi és Karcsi befizettek egy komplett, 15 napos kezelésre, és egyre jobban vannak. Karcsinak pl 30 éve gyógyszerrel kezelt magas vérnyomása van. Most elhagyta a gyógyszereket, és a kezelés hatására rendbejött. Amikor Pooneban laktam, elég rusnya ekcémám volt, és akkor már kisebb nagyobb szünetekkel 10 éve küzdöttem ezzel a problémával, de az istennek se akart elmúlni. Akkor már 6 hónapja megállás nélkül szenvedtem. Elmentem egy hely ayurvedikus klinikára. Annyira local volt, hogy fehér embert nem is láttak, amint megjelentem az indiai bnőmmel, egyből előre engedtek (kb 35 ember várakozott), majd becsődítették az összes „orvostanhallgatót”, akik gondolom élvezték, hogy egy fehér bőrű europid a tesztalany. Akkor kaptam egy rakat gyógyszert meg gyakorlatot, meg spéci diétát, amit becsülettel csináltam is. Azt mondták, több hónap a gyógyulás. 3 hét után még nem éreztem semmi változást, viszont ajánlottak egy szuper tibeti akupunktúrás orvost, aki 10 kezelés alatt teljesen, és szinte mondhatom, végérvényesen kikezelt a bajomból úgy, hogy már a 3. alaklom után érezhető volt a javulás. Nem mondom, hogy az ayurvedikus módszer nem lett volna jó, csak egyszerűen nem volt türelmem várni.

Közben tegnap előtt, még mielőtt Ayna elment, felfedeztünk egy nagyon népszerű helyet, a rózsaszín házat. Igazi hardcore indiai homméd fúd. Nem messze az új szállásomtól van egy néni, pontosabban egy testvérpár néni, akik a saját otthonukban főznek. A napi menü mindig más, de alapvetően thali, vagyis rizs, 4-5 féle különböző trutyival, sőt, kérésre meg rasam leves is van. Na mindez 40 rupia, és meg kell mondanom, isteni. A ház elég lepukkant, igen, a videot már látható a fészbukkon, de állandóan tele van a hely, helyiek és külföldiek ugyanúgy járnak oda. A jógások esküsznek, hogy nem egy kolera telep. Hát eddig túléltem, majd meglátjuk, mikor tör rám a szalmonellás parazitás malária….Én még elég lájtosan is nyomom, mert az igazi asszimilálódott öreg angol nénik ugyanúgy kézzel esznek, tapicskolnak a szószos rizsben, mint a helyiek, és kancsós vizet isznak hozzá (jó, nyilván nem csapvíz, hanem ivóvíz, de akkor is). És ott vannak minden nap, visszajáró vendégek. Szóval van remény a túlélésre.

A szombati napom is hasonló izgalmakban bővelkedett. Reggel nem volt jóga, de azért jó korán felkeltem, hogy el tudjak menni a Californiába (a tavas étterembe) reggelizni, ahol természetesen a hihetetlenül finom rizsputtu-hotmilk-honey-banana volt a menü, gasztronómiai kalandjaimat némi tengerezés és olvasás után a néninél folytattam. Már ismernek, sőt várnak is. Ma is megkérdezte a néni, hogy tumoro? Mondom yes, Sunday open? Yes, mornin csörcs, after csörcs fász fász kukin! Ezt követően 3 órán át skypoltam a családdal, majd vacsora (tomato dhal, ginger tea, banana pancake), fél óra nézelődés, majd ismét skypoltam egy keveset a változatosság kedvéért.

JÓGA

Csütörtök reggel 9-kor megkezdődött a Padma-féle astanga képzés. Túl sokat egyelőre nem tudok mondani a dologról. 3-an vagyunk a csoportba, rajtam kívül egy finn fiú és Padma fia is ott gyakorol. Az óra félig mysore félig vezetett. Vagyis a napüdvözleteket együtt csináljuk, a többit mondja és mutatja is Padma (sokszor ő is velünk csinálja), de mindenki magának számol. Dupla vinyászás az óra, vagyis mindkét oldal után vinyászázunk. Padma nagyon jól magyaráz, látszik az iyengaros múltja, szinte minden pózt kielemez, helyretesz. Igazítani keveset igazít, és azt se túl erősen. A dropbacknél segít mindig, illetve a fejenállásnál is közreműködik. 25 légzés után mögém áll, egy kendővel megtartja a csípőmet és így kell gyakorolnom a B verziót. Elég nehéz, általában csak kétszer tudom szabályosan leengedni a lábaimat kinyújtva, majd vissza, utána kb meghalok. A második napon a pincsamajurászanát is gyakorolta velem, úgy hogy elém állt (semmi fal). Kicsit be voltam szarva, de sikerült megcsinálnom kétszer is, és egyszer még az egyensúlyomat is megtaláltam. Viszont mire ide eljutok, már általában hulla vagyok, ugyanis szigorúan veszi az összes vinyászát és a hátraugrást is. Az első nap rámszólt, hogy amíg bírom, próbáljak meg hátraugrani csaturangába, ne kényelmesen hátralépkedni. Nos kb a teknősig bírom, utána már csak vonszolom magam….

A vasárnapi óra is hasonlóan telt. Az állóknál néha igazít, de mindig magyaráz és instruál, az ülőknél viszont ő is csinálja velünk az ászanákat, és közben magyaráz. Elég ügyes, ahhoz képest, hogy már elmúlt 50, jól nyomja. Mesélte, hogy vagy 2 éven keresztül minden nap astangázott, de aztán egy kézenállásban csúnyán megsérült, rosszul ért földet és úgy lezúzta a bokáját, hogy több hétig feküdt, és majdnem 1 évig szinte nem is tudott jógázni. Azóta –ha jól értettem- nem astangázik, más irányzatokat gyakorol. Ez alkalommal a návászana után Szami feladta, mert ő csak eddig szokott gyakorolni, így én egyedül folytattam. A teknősbe általában belenyom, de az alvó teknősbe nem csomagol bele, mint Linóék. Így az nem is megy egyedül. Viszont ami sikerélmény –végre valami, amit India számlájára tudok írni- hogy fel tudtam jönni hídból szinte 99%-osan egyedül. Ugyan ott volt a keze- anélkül meg se merném próbálni -de teljesen saját erőmből álltam fel. Remélem ez nem csak egy véletlen volt. Illetve a fejenállást meg tudtam csinálni szabályosan, vagyis nyújtott, páros lábbal emelkedtem fel. Éljen. Sőt, a skorpióra is kezdek ráérezni, bár még azt se merném egyedül. Ami az előreugrást illeti, abban is fejlődtem, mert a Padma-féle lefelenéző kutya kicsit más, mint az enyém. Én ugyanis csalok, mert viszonylag kevés távolságot hagyok a kezem és a lábfejem között. Erre pedig Padma ugrik, olyan nagy távolságot kell tartani, amennyit csak bírok. Innen viszont képtelenségnek tartottam az előreugrást. De! Nem az. Tényleg van valami ebben a bandha cuccban, mert mióta figyelek rá, így is megy. Ja nyilván nem szépen, de legalább már érzem minden másodikat.

Hétfőn nem volt órám, mert kirándulni mentem. Még hátra van 2-3, aztán erre az évre befejeztem az indiai jógagyakorlásomat.

2011. január 18., kedd

4

Ezt a mai bejegyzést úgy írom (legalábbis ezt a részt), hogy kicsit remeg a kezem és szarul érzem magam és meg se merek mozdulni. Van egy ilyen hülye buzi túlbuzgó hotelmanager ezen az új helyen, ahol péntek óta lakom. Eleve nem volt szimpatikus a pasi, mert folyton szóval tartott, meg mindig bejött a szobámba, amikor nyitva volt az ajtóm, sőt, már a szeme se áll jól. Nem, ezt nem csak utólag mondom, mert pont tegnap átjött Ayna, rá is egyből ráröppent, és meg is beszéltük, hogy idegesítő ez a takonyarc. Mióta kiköltözött a finn jógatanár szomszédom, azóta meg folyton a szomszéd szobában dekkol, és általában csak egy törölköző van a derekán. Most hazaérek éjszak (= 11:30 kb), már mindenki alszik, eleve fosok, hogy nehogy meghaljak a veszélyes sikátorokban. Na, szóval bejövök, megint kint ül a teraszon (teraszról nyíló földszinti szoba), magyaráz valamit, jó, mondom okkéokéé veri gud end gud nájt, bejövök, villanyt felkapcsolom, levetkőzöm egy szál bugyira.Ventillátor be, hangos zene szintén. Jövök-megyek, pakolászok, egyszer csak egy hirtelen ötlettől vezérelve elhúzom résnyire a függönyt az ablak jobb oldalán, kilesek, és látom, hogy ez az agyament barom áll a széken, szorosan az ablak mellett, és tapad rá az ablakra, nyilvánvalóan valahol bámul befelé és ki tudja mióta kukkol. Szó szerint majdnem kiugrott a szívem a helyéről, azt se tudtam mit csináljak, elkezdtem kapcsolgatni a szobában lévő összes kapcsolót (van vagy 14), de persze csak mégnagyobb fényárt csináltam. Majd végre le tudtam kapcsolni mindent, rávetettem magam az ágyra és elkezdtem kurvára reszketni meg félni. Ah borzasztó volt, kb fél órán keresztül meg se mertem mozdulni. Először át akartam hívni Aynát, vagy átrohanni Padmához (Ayna Padmánál lakik a szomszédban), de nyilvánvalóan ez nem volt kivitelezhető éjfél körül úgy, hogy a szúnyogháló alá nem mertem bemászni, nyilván nehéz lett volna elhagyni a tett helyszínét. Inkább küldtem pár kétségbeesett smst haza, de valahogy senki nem rohant a segítségemre. Aztán fél óra után bemásztam a szúnyogháló alá, és még fél óra reszketés után elaludtam. Ja közben az ablak előtti árnyakat bámultam, de persze már nem volt ott ez a szerencsétlen flótás. Reggel 8-kor felkeltem, összekészültem a csukott ajtó mögött, majd elhúztam reggelizni, szállást keresni. Most ugyanott vagyok, ahol a 4 magyar, akikről majd később írok, egy nagyon cuki kis helyen, ugyanannyiért (400 rup), mint a kéjlakban. És ha nagyon erőlködök, még a tengert is látom. Reggeli után megvártam Aynát, amíg végez linónál, elmondtam neki a sztorit, sokkal jobban kiakadt, mint, én, mert nyilvánvalóan én már csak röhögök a sztorin. Aztán bementünk a szobába, megvárta, míg összepakolok. Közben szóltam a kis buzinak, hogy akkor én megyek, számold össze a 4 éjszakát, aztán hellogudbáj. Mondta okkkéokké, furcsa mód nem tiltakozott. Ja és nem is jött oda a szobám elé kellemetlenkedni most, nem is értem miért. Természetesen felbátorodtam, Aynát „eldugtam”, és mondtam a baromnak, hogy akkor legyen kedves idefáradni egy percre. Mennyilesz, 1600? Tessék nesze, én most elhúzok. Visszajövök? Persze lehet, minden lehet. De azért egy jó tanács: nem fog menni valami jól a biznisz, ha a nővendégeidet kukkolod az ablakon keresztül. Ááááá nem, én tökre félreértettem, mert ő csak a teraszlámpát akarta ellenőrizni, hogy jól működik-e. Ahhamm, a kérésem és engedélyem nélkül, az éjszaka közepén, 20 percen át? (mert közben beugrott, hogy hazaérkezésem után nem sokkal hallottam vmi enyhe zajt a kulcsluk felől, és való igaz, reggel a kulcs –amit mindig kívülről hagytam bent a zárban- lent volt a földön. De mivel hangosan hallgattam zenét, a ventilátor meg méghangosabban ment, nem törődtem a zajjal). Erre ő ugyanazzal a gusztustalan mosollyal magyarázza tovább hogy, igen, igen, attól félt, hogy nem működik a lámpám és ne értsem félre. Ó persze kedves, yesofcourse, az éjszaka közepén. És egyébként tetszett a testem? Erre már elég zavarba jött és rávágta, hogy nonono. Oké mondom, akkor igyekszem fogyni pár kilót, hogy jobban nézzek ki, mire visszajövök -ha esetleg visszajövök. Itt Ayna hangosan felröhögött az ajtó mögött. J Aztán eljöttünk. Egyébként általános felháborodást keltett a sztorim, Padma és a fia (akiket egyre jobban kezdek megkedvelni, hiszen hihetetlenül aranyosak) is kiakadtak nagyon.

Na de jobban nem is sülhetett volna el a sztori, a szállásom szuper, a tenger 10 méter, a 2 magyar házaspár, akikkel 2 napja összeakadtam meg egyenesen tündériek.

***

Kerala India legkeskenyebb állama, a félsziget délnyugati részén helyezkedik el. 3000 éve már egészen biztosan lakott volt a hely, a területet főníciai, római, arab és kínai kereskedők is ismerték. A kora középkorig a Keras (?) Királyság uralta a területet, majd Vasco de Gamanak hála, a XVI. Században megjelentek a portugálok és angolok akik hosszas csatározásba bocsátkoztak az arab kereskedőkkel, hogy megszerezzék az uralmat a fűszerkereskedelem felett.

A jelenlegi Kerala államot 1956-ban alapították, és többek között arról híres, hogy 1957 óta újra és újra, demokratikus úton választják meg a Kommunista Pártot vezetővé. Jóléti államról van szó, legalábbis indiai viszonylatban az egyik leggazdagabb állam. (fuhh tuti nem lesz belőlem soha tolmács vagy fordító) Alacsony a halálozási ráta, és Indiában itt a legkisebb az analfabetizmus aránya, avagy a lakosság 91%-a tud írniolvasni! Népessége 31 millió, mérete 38894 km2. Fővárosa Thiruvananthapuram (aka Trivandrum), hivatalos nyelv a malájalam, mely a tamil nyelvcsaládba tartozik, szóval semmi köze nincs az ország hivatalos nyelvéhez, a hindihez. A tamilhoz annál inkább. Meg a perzsához is, mert ugyanúgy mondják a „várjál”-t perzsául és malájalamul is (vaisza). Érdekes!!

Miért szeretjük még? A mesés teaföldeket, a dzsungeleket behálózó keskeny kanálisrendszereket leszámítva én imádom, hogy 3 vallás él meg egymás mellett békében és nyugalomban: hinduk, szír keresztények (eddig azt hittem, ők csak a történelemkönyvekben léteznek), és muszlimok. Mili, te biztos emlékszel a riksásra Munnárban, akinek ott sorakozott a tükre fölött Síva (?), Jézus Krisztus, és Mekka képe. Kérdeztük, miért, hát meg van zavarodva vagy mi az isten? És azt felelte, biztos, ami biztos, jobb, ha mindhárom „istennel” jóban van. Végül is lehet, hogy igaza van! (mondjuk az én szobámban is ott van a Korán első szútrája kifüggesztve, valahol van Bibliám, Koránom és most már Bhagavad Ghitám is Ancsának hála)

Ami engem illet, most, hogy ráérek, és a LP-et bújom, azt kell mondanom, már láttam mindent, amit Keralában látni érdemes, és igen, tényleg India legszebb része (természetileg).

Viszont azt is felfedeztem, hogy Kerala, konkrétan Kovalam partja a legveszélyesebb, minden évben több tucat turista vész oda, köszönhetően a hihetetlen hullámoknak. Ezt alá tudom támasztani, már az első nap szertefoszlott minden reményem a rendszeres úszást illetően. A tengerezés kimerül abban, hogy állnak az emberek a vízben és várják a hullámokat. Esetleg szörföznek. Eddig nem tudtam elképzelni, mi lehet az a hullámsír, vagy mitől lehet gyilkos, de most már tudom. Már kétszer is volt, hogy azt hittem, agyrázkódást kapok egy-egy nagyobb példánytól. Szóval úszás nincs, csak ugrálás, de azért ez is elég fárasztó fél óra után. Tegnap (vagyis hétfőn) reggelinél megismerkedtem Jeffel, egy amerikaival, aki ázsiában utazgat már egy ideje, és tök érdekes dolgokat tudtam meg róla és tőle. Mesélte, hogy előző nap búvárszemüveggel ment a vízbe, az öböl széléig úszott, konkrétan a világítótorony alatt lévő sziklákhoz, és ott nézelődött. Mondta, hogy egy csomó, iszonyat vastag és hosszú tengeri kígyót látott, akik a kövek között úszkáltak. Persze kb 3 perc után a partiőr nekiállt füttyögni, meg kajabálni, hogy húzzon kifele. És ő mondta, hogy azok mérges kígyók, és nincs ellenszer se, úgyhogy ne nagyon úszkáljon arra, ha kedves az élete. Éljen. Jeff is mondta, hogy nagyon veszélyesek a hullámok, hétvégén is meghalt 2 indiai, pénteken meg valami kisgyerek. Hát. Erre azért nem számítottam…

Aztán a keralai veszélyek közé sorolja a Lónli a kis sikátorokban egyedül sétálást by night for ladies. Na hát igen, itt valóban más sincs, csak kivilágítatlan kis sikátorok a szállodák és néhány helyi házikó között. Pár napja, amikor este 11 körül épp a családdal skypeoltam a tűzlépcsőről, kijött a szomszédom és rámszólt, hogy nem tud aludni, ne óbégassak. Így szépen fogtam magam és lementem a szállás elé az „utcára”. Tök kihalt volt, csak kutyák meg patkányok szaladgáltak. Egyszer csak elsétál mellettem egy indiai, vagyis dülöngél, mert részeg volt természetesen, valamit magyarázott nekem, persze nem értettem, majd megállt tőlem kb 5 méterre, megtámasztotta a falat, és elővett valamit a nadrágjából, ami végül is lehet, hogy egy főzőbanán volt (a méretéből ítélve), de szerintem inkább nem az. Magyarázott nekem továbbra is, meg hálózott, kicsit azért meglepődtem, de szerencsére hamar megunta a dolgot, eltette a főzőbanánt és továbbállt.

A napjaim egyébként teljes nyugalomban telnek. Már vészesen kezdek betompulni, olyan dolgok kötik le a gondolataimat órákra, hogy pl palak panirt vagy dhalt vacsorázzak, vagy ma menjek-e el hajsampont venni vagy esetleg holnap. Ez nem túlzás, szerencsére már annyira sikerült kikapcsolni az agyamat, jógásan szólva lecsillapítani az elmémet, hogy bizony ilyen kérdések jelentik a legnagyobb gondot. Ez idáig 7-7:30 körül keltem, átsétáltam a 150 méterre lévő jógashalába, jóga után fürdés, majd el a tavas étterembe (aka Ayur étterem), itt net, kevéske munka és közösségi portálokon való értelmetlen szörfözés, majd irány a strand. Eleinte a közelebb eső partokon úsztam (=álltam a parttól 3 méterre és vártam a baszott nagy hullámokat), úszás után pedig a mangokókuszpapaja/szári/napszemüveg/leprautalvány/istentudjamimég árusokat próbáltam hol udvariasan, hol kicsit durvábban elhajtani a picsába. Ezután ebéd: vagy mangobánánákoknut, vagy thali. Délután pedig szabadprogram estig, általában Aynával, este vacsora a többiekkel (Ayna a norvég lány, Cesar a brazil kávéültetvényes macsó, Nick, a bölcs ausztrál hajóács és Glenn a szintén ausztrál ösztöndíjadminisztrátor) utána pedig skype a családdal. Azért mindig jut valami izgalmas program. Egyszer elmentünk a világítótoronyba (lélegzetelállító-képek és videók a faszbukon), majd felfedeztük, hogy a toronytól balra eső partszakasz sokkal szebb és nyugodtabb, mint az itteni zsibvásár jellegű. Azóta oda járok. Így a délelőttjeim parton olvasással, fürdéssel és relaxációval telnek. Igen igen, a legújabb ausztrál ismerősömmel (Nick, perthi hajóács) sokat beszélgettem ilyen dolgokról, elég érdekes meglátásai vannak. És rávilágított, hogy nem jó, hogy nem bírok egyedül megülni a fenekemen, állandóan pöröghetnékem van. Tanuljak meg végre relaxálni és élvezzem, amikor csak magam vagyok. Menjek feküdjek ki a partra, és figyeljem a saját légzésemet, meg a hullámzást, és akkor minden fasza lesz. Hát valóban nem könnyű, de már gyakorlom 2 napja a dolgot.

Szombaton elsétáltunk Aynával a buszállomásnál lévő 5 csillagos szállodába (állítólag Kempinski). Még Rebeka, Ayna tanára javasolta, hogy érdemes megnézni, teljesen más világ. És valóban. Egy sziklaszirten helyezkedik el a hotel egy hatalmas park közepén. A parkban nincs egy darab szemét, de tényleg, tisztább, mint Oslo állítólag. A személyzet (portástól kezdve a takarítón át mindenki) klasszikusan, összetett tenyérrel meghajolva köszön. Megkérdeztük, a legolcsóbb szoba 16 000 rúpia. De ez csak kertre néző. A pizza 600-800 rúpia. Szóval kiültünk a teraszétterembe naplementét nézni és élvezni a hangulatot. Meg bámulni a csilliárdos indiaikat és kínaiakat, akikkel tele volt a hotel. Hát tényleg elég fasza volt.

Vasárnap este a Volga étteremben vacsoráztunk Cesarral és Aynával, amikor hallom, hogy a mellettem lévő 60-as házaspár magyarul beszél. Na, egyből hello mi újság jé, ti is magyarok huhh de jó. Ők Zsuzsa és Ferenc, hihetetlenül szimpi 65 körüli házaspár, akik már hatodszor (!) vannak Indiában. Minden évben kijönnek 3-4 hónapra. Pár hetet tengerpartoznak, aztán elmennek Butapartiba vagy hova, a híres Sai Baba asramjába 2-3 hónapot meditálni. Velük van Babi és Karcsi is, a barátaik, akik először járnak Indiában, így az ő kedvükért jöttek le 3 hétre Kovalamba. Ők nem olyan meditálós típusúak, Zsuzsa szavaival élve „jobban ragaszkodnak az anyagi világhoz”, így pl csak parti éttermekben tudnak enni, mert a sikátorokban lévő kis éttermektől Karcsi rosszul van. Na szóval azóta sok időt töltünk együtt, most már itt is lakom az ő hoteljükben, és tényleg nagyon jól érzem magam. Eleve már azzal kivívták az elismerésemet, hogy 60 felett, 0 angol tudással minden évben visszajárnak, és imádnak itt lenni. Meglehetősen nyitott gondolkodásúak. Karcsi és Babi egyébként ayurvédikus kezelésen vesznek részt. Minden nap járnak olajos masszázsra, kapnak gyógyszert a magas vérnyomásra, a köhögésre meg diétáznak is. Ők egyébként azért bírnak engem, mert már 2 hete azon gondolkodnak, hogy kéne jógázni, de nem tudják hova menjenek, hogy magyarázzák el a különböző problémáikat, és főleg, inkább nőhöz mennének. Ezen rágódtak már hosszú ideje, erre jövök én a semmiből, és tessék, minden probléma megoldódott. Ma kezdenek Padmánál 3-or, privát óra keretében.

Tegnap Aynával elsétáltunk a világítótorony túloldalán lévő halászfaluba. Glen is elkísért minket egy darabon robogóval. Ők már voltak. Direkt felhívták a figyelmemet, hogy öltözzek rendesen, muszlim lányhoz illően, ugyanis az egy tipikus indiai, muszlim falu, nem egy turisztplész. Vettem is gyorsan egy original pure silk (perszehogyne) buggyosgatyát, és kendőt is kötöttem a fejemre. Szerintem a világítótornyos képeken látszik is a mecset a távolban. Elég gazdag falu lehet, ha van 3 bazinagy mecsetje, nem? Hát igen, ez valóban a hácé India, itt nem barátságosak annyira az emberek, a nők elhajtanak, ha fotózzuk őket, simán ránkordibálnak, hogy parri parri (Húzz el- maláyalámul). Pedig olyan jó kis nyomortelepek mellett sétáltunk el, hogy igazán vérzett a szívem 1-2 jó fotóért. Ettől függetlenül rengeteg képet csináltunk, elmentünk egészen a kikötőig, néztük az árusokat és csak ámultunk-bámultunk. Azt hiszem nem voltam még tengerparti faluban, csak belső-indiai nemturista helyeken jártam eddig. Visszafele belefutottunk vagy 50-60 kisdiákba, vagy egy tucatot azonnal hajlandó lettem volna örökbefogadni, olyan szépségesek ezek a kis indiai manók, de sajnos nem lehetett. Őket viszont fotóztuk ezerrel. Hi what s your name u have schoolpen, Nem tudom miért ilyen extra ez a schoolpen, de már több helytől is hallottam, hogy itt Keralában minden kiskölök schoolpent kér a turistától. Ha az nincs, akkor a leleményesebbje szám rupival is beéri. Beérné, ha adnék neki.

folytköv

JÓGA

Pénteken vezetett óra volt a shalában, egy csoport reggel 6:30-kor kezdett, mi pedig 8:15-kor. Egy darab igazítást nem sikerült kapnom a másfél óra alatt, és az órát nem is Lino tartotta, csak az elejét, a napüdvözletek után átadta a boltot a nejének, Dezirének. Linosok mindig bemelegítéssel kezdik az órát, vagyis hőspóz jobbláb, hátrafkeszik, bal láb, hátra fekszik, mindkét lát, hátrafekszik, féllótusz, lótusz. Ezután jön csak a mantra, majd a napüdvözletek. Végigvettük az állókat, az ülőket pedig a gerinccsavaró a-b-c-ig bezárólag. Majd levezető pózok, ami ebben az esetben agnis hátrahajlást, és kettes sorozatos háton kézkulcsolást jelent (ami természetesen az egész 40 fős bagázsból csak nekem nem megy magamtól). Ezután levezetők közül félhíd-híd, és az összes gyertyából induló póz 10-10 légzésig. Majd meditáció és viszont látásra.

Közben összebarátkoztam 1-2 jógás arccal, pl Ainával, Norvégiából, és sikerült megtudnom néhány érdekes infót erről a kis belterjesen zárt világról. J Szóval ő már 5 éve jógázik, de nem rendszeresen, most akarja mindennapjai részévé tenni. Egyedül jött, két hétre, de itt van a tanára is, egy 55 körüli szimpi nő. Igazából ayna is osztja az álláspontomat, mi szerint csak akkor éri meg igazán Linohoz menni, ha már jól ismert arc vagy, és évek óta közöd van Linohoz, különben a kutya se figyel rád. Az pedig kicsit sokba kerül, főleg a magyar pénztárcához viszonyítva, hogy rendszeres Línóhoz járással kiérdemeljem a figyelmét. A hajnali csoportban vannak az igazán menők, így pl Ayna tanárnője is. Ők már legalább 6-8-10 éve jógáznak, és minimum 4-5 éve járnak Linohoz. Ott vannak azok is, akik már a haladó sorozatokat gyakorolják. Illetve nagyvárosok híres jógaiskoláinak vezetői (ezt a pólóikról is lehet tudni, mindenki „astanga yoga Városnév” pólóban gyakorol. 5-től gyakorolnak a segédtanárok is. Akik egyébként mind egytől egyig kiváló tanárok (ehhez nem férhet kétség, nyilvánvalóan), de azért így 40 (állandóan változó) főt –gondolom- nem ugyanúgy igazít egy tanár, mint a megszokott kiscsoportos diákokat. Van a tanárok között finn, dán (Lino neje), olaszok. Egyébként nagyon sok jógás (pl a tallini iskola vezetői) családostul érkezett: a ws-on legalább 10 , aranyszőke kiskölök ugrált, meg csinálta az ászanákat. Ha jól látom, van egy nörsz is, egy fekete bőrű öreg indiai néni, aki ott szokott ülni az előtérben, és mindig csendben bébiszittel egy kis szöszit, vagy altat az ölében.

Romantikus szálak is szövődnek ám, a norvég tanár szólt Aynának és egy másik tanulónak, hogy legyenek nagyon jófejek a finn segédtanárral, mert rá akarja venni, hogy költözzön Oslóba és oktasson az ő sulijában. Nos ez annyira jól sikerült Ayna barátnőjének, hogy egyből be is hálózta magának a tanárt. Állítólag csak flörtölnek, de én biztos forrásból tudom, hogy többről van szó, mivel a finn tanár a falszomszédom. Szóval most mindenki szurkoljon, hogy Oslóba költözzön a finn.

Aztán van még itt egy érdekes nőci is. Ő egy német nagyváros astangaiskolájának a vezetője. Én nem ismerem személyesen, de sok érdekes sztorit hallottam róla. 52 éves, fiatal korában nagy partiarc volt, szét is volt esve rendesen. Aztán jó pár éve belehülyült az astangába és hihetetlen kitartással gyakorol minden nap. Állítólag nagyon jó tanár. Amiért érdekes, hogy még mindig az egyes sorozatnál jár, ugyanis egyáltalán nem hajlékony (mondjuk nem láttam jógázni), úgy érzi, még nem menne neki a kettes. Szerintem irigylésre méltó a kitartása, hogy nem adja fel, annak ellenére, hogy tudja magáról, valószínűleg nem ő a világ legjobb jógása és talán sosem lesz az, ennek ellenére évek óta minden nap gyakorol. Állítólag ez az első dolog az életében, amibe belekezdett és nem hagyta félbe. És nem is szeretné.

Közben megvolt a vasárnapi, vagyis utolsó órám Linoval. Ma sikerült 2 igazítást is kapnom, az egyik ugyanaz a póz volt, mint a legelső igazítás, vagyis a praszáritá pádottánászana C. továbbra is a másik irányba kell fordítani a kézfejet (vagyis kifelé), mint ahogy azt én csinálom, és igencsak meglepődtem, mikor Lino legalább 20-30 centivel lejjebb tudta nyomni az általam vélt maximumhoz képest. Igaz, közben majd beszartam, úgy fájt. Aztán a végén a híd után odaküldtek dropbackezni Linohoz. Ez egy olyan igazítás, amit igyekszik mindenkin végrehajtani- persze csak pár nap után, ezért nekem ez volt az első. Nem nagyon figyelt rám, de nyilvánvalóan tök profi. Átkarolta a derekamat és 3szor hátraengedett, majd 4-re leeresztett hídba. Vagyis én mentem le magamtól, neki csak ott volt a keze. Nem mertem parázni azon, h nincs ott, eszembe se jutott. Aztán fel. És mire feleszméltem, már ott se volt, rohant át júliához, aki látványosan a kedvence, még akkor is vele gyakorolta a dropbacket, amikor én már relaxálni készültem! (Júlia egyébként orosz, ő is kezdő, egyszerre kezdtünk egy hete és kb olyan szinten lehet, mint én)

Ami még érdekes, ma igazított egy nő, uthita haszta pádángustászanában. Olasz, 55-60 körüli, pici, vékony. Elég erősen, és precízen igazított. Nagyon figyelt arra, amit csinálok, óvatos volt, mégis hatékony. Óra után meg is kérdeztem tőle, hogy hol tanít, meg mióta, meg milyen ügyes. Teljesen meghatódott, mondta, hogy ő igazából az egyik segédtanár diákja, 2-3 éve jógázik, és igazából csak pár hete tanít otthon egy kicsi csoportot, és huhh de jó,h ezt mondom. Hát igen, nem mindig a nagy nevek vagy a legjobb jógások a legjobb tanárok.

2011. január 13., csütörtök

3

Kedden reggel úgy keltem, mint akit megvertek. Egyszerűen nem tudom magam kialudni, mióta itt vagyok. 8:23-kor sikerült kikelnem az ágyból, 8:30-kor pedig már kezdődött is a jóga. Vagyis ugye akkorra vagyok odarendelve. Mozogni is alig bírtam, nem hogy jógázni. Utána reggeli a szokásos helyen, a kis (mesterséges) tó melletti asztalnál. Gingerlemonhoney ital, sajtos omlett, tószt, dzsem, plusz kikönyörögtem 1 db idlit only to taste (indiai sós- kókuszos lepény vagy mi, ezt eszik reggelire), de nem ízlett. Nem is tudom, holnap mit egyek, már unom a tojást, müzlizni, gyümölcssalátázni meg nem akarok. Szóval ezzel csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy lássátok, nekem is megvan a magam gondja, itt sem habostorta az élet. Tegnap a papucsom, ma a reggeli. Sőt, ha ez nem lenne elég, délutánra teljesen kikészültem. Természetesen rákvörössé égtem, plusz olyan szintű izomlázam lett minden egyes tagomban, de különösen a lábamban, hogy feküdni nem bírok. Szuper lenne egy masszázs, de én ezt az ájurvédikus maszatolást nem bírom. Iván, a svájci jógi felajánlotta, hogy nagyon szívesen megmasszíroz, merthogy masszőr is, sőt, még a múla bandhát is gyakorolja velem egész éjszaka. Természetesen illedelmesen megköszöntem, és visszautasítottam ezt a remek lehetőséget. Délelőtt neteztem kicsit (sokat), bár főképp munka miatt, a déli órákat természetesen a tűző napon, és a tengerben töltöttem, bárminemű fényvédelem nélkül, nyilvánvalóan. Ennek iszom meg éppen most a levét. Még olyan érdekes dolog történt ma, hogy aludtam délután 1 órát, majd lesétáltam a German Bakerybe enni egy ananászos-kókuszos házisütit és egy frissen készített mango lasszit. Hát így telnek a napjaink nekünk itt Kovalamban.

A következő két nap sem történt semmi érdekfeszítő. Sajnálom, ez a blog nem lesz annyira jó, mint az előző 3, ugyanis tök egyedül vagyok egy nyugdíjasüdülőben. Semmi izgalmas nem történik. Illetve valami folyton, állandóan haverkodnak velem az indiaiak, minden a szokásos, fekszem kint a parton, és minden szart rám akarnak sózni. Nagyon kedvesek, még arra is vigyáznak, hogy nehogy napszúrást kapjak. Ha netán elbóbiskolok, azonnal felvernek „hello mádám mángó, bánáná, pápája, pájnápel, kokonat. No? Mébi létör? Peromisz!”

Férfiak is előszeretettel ismerkednek velem, mind egytől egyig ugyanazt a dumát nyomja, nyilván így tanulták meg. Mint ahogy a fogatlan gyümölcsárus nénik se mondanák azt még csak véletlenül se, hogy kókusz, banán, papaja. Nem. Itt mindennek megvan a maga rendje.

Tehát

„hello mádámm”

„yor ném?”

„Kotá?”

„ááááá Kota”

„where are u from?”

„ár u hungry? „

„hungrary? No no, where is it?”

„Australia? „

„Ausrtia? no.”

„Romania? No.”

„ahhh Germany, u live next to Germany”

„u here alone or friends?”

„u marrige? Házben? „

„me? No no wife. No marrige”

„ok, létö come back! Peromis u come back létö! „

Van már egy udvarlóm is (vagyis több), a partiőr, aki azért különleges, mert ki tudja ejteni helyesen a nevem, és mindig kétségbeesik, ha 3 perc csevej után lelépek… De a fiatal fiúk is nagyon kedvesek, velük –nyilvánvalóan- én is kedvesebb vagyok. Az egyiknek fel is ajánlottam, hogy hozzámegyek feleségül, 23 éves, pont ideális. Először kicsit gondolkodott rajta, de aztán azt mondta, hogy oké. Igazán jó parti lenne, megvan az összes foga, iskolába jár, jó kereskedő (kendőket árul a partsoron), „jólszituál”. Szóval mióta megvolt a szóbeli eljegyzésünk, mindig nagyon kedves velem. Bár még nyilván nem bontakozott ki a szerelme teljesen, mert nem hajlandó odaadni a szarongot 70 rupiért, ragaszkodik a 100-hoz. De majd idővel megenyhül (itt ugye szinte kizárólag eréndzsd meridzsek vannak, nem divat a szerelmi házasság, szóval adok neki időt).

Átállni még mindig nem tudtam, a szerda délelőttöm alvással telt, nem is tengereztem, mert ugye rákvörös lettem kedden. Délután meg dolgoztam. Persze töménytelen mennyiségű kaját fogyasztok (már meg is rendeltem az ayurvedikus fogyasztó tablettát, holnap el is kezdem szedni), és megállás nélkül felszínes beszélgetéseket folytatok.

Jó ez a Kovalam, mi tagadás. De azért nem egy Goa. Vagy Gokarna. Vagy Izrael. Főképp középkorú, vagy idősebb angol párok nyaralnak itt, vagy visszafogott, mellig érő hónaljszőrrel rendelkező fiatal jógáslányok, és párjaik. Illetve van még itt egy rakat orosz (szláv) is nyilvánvalóan. Már 3 éve is ellepték Indiát. Izraeli sehol, fiatalok, utazók elvétve 1-1. Semmi buli, semmi szétesés. Nem mondom, hogy nem fér rám némi pihenés az elmúlt hónapok után, de azért a szívem mélyén vágyom arra, hogy történjen 1-2 blogba/nemblogba való esemény is! J Esténként a boltokat járom, aztán vmelyik ismerősömmel kajálok (mai szerzeményeim: észt, német, norvég), vagy egyedül. Este 8-9 körül séta a parton, vagyis a parton lévő boltsoron, aztán - mivel tök csendes minden- általában bejövök a csinos kis szobácskámba, és írok vmit (blog vagy levél vagy munka). Lefekvés előtt skype a családdal a tűzlépcsőről, a lopott net segítségével.

Még a jövő héten és az azt követő hét elején tuti itt leszek, a jóga miatt, aztán meglátom, utána már mondjuk nem is marad sok időm, sajnos lassan megyek is vissza a télbe. Holnap el kell mennem szállást szerezni, mert itt csak szombatig vagy vasárnapig tudok maradni. Remélem találok valami hasonlóan szép szobát.

(most épp diszkó van vmelyik közeli szállóban: eddig üvöltött az indiai mulatós. Természetesen a jól ismert ommsántiommot leadták 3szor. Most elbúcsúzott a mulatósbanda, és épp nyugati nótákat nyomnak. Ez vmi híres sláger volt a 90-es évek közepén: bumm jeeee a refrénje…. Úgy érzem veszélyben a ma esti skypeolás)

Na jóéjt

JÓGA (tényleg ne fáradj, ha azt se tudod mi az J )

Háááát. Mondta Góri, h ne hozzak rá szégyent. J Végül is nem hoztam, de azt megállapította Lino, hogy nem tudom az autentikus sorozatot. A badhakónászanáig minden jól ment, legalábbis nem szóltak semmit. Leszámítva, hogy olyan iszonyat izomlázzal ébredtem, hogy megmozdulni nem tudtam, a pacsimóttászanákban is csak kínkeservesen tudtam a homlokomat a lábszáramohz érinteni. Csaturangánál mintha apró tűket szurkáltak volna a kar”izmaim”ba, szóval eleve nem voltam a topon. Ja, tetézve azzal, hogy olyan hulla fáradt vagyok, mintha 1 hétig nem aludtam volna. (és tényleg, csütörtök óta nem tudtam magam kipihenni). Na szóval badhakónászanánál már néztek, aztán az upavistáknál megáll előttem Lino, és elkezdenek rólam beszélni az egyik segédjével, egy bizonyos Pinucsival (nő). Kérdezi, tudom-e a sorozatot. Hát mondom ja, tudom mi után mi jön. De tudom-e autentikusan? Hát mondom, őszintén szólva, halvány gőzöm sincs, hogy autentikusan tudom-e vagy hamisan. Mert ha nem tudom autentikusan, akkor az nem astanga, hanem csak sima vinyásza jóga. Aha oké, értem, de akkor sem tudom, hogy autentikus vagyok-e vagy sem. Jó, akkor most majd Pinucsi itt lesz, és segít. Szóval az utolsó pár ászanára személyes trénert kaptam. Nos tényleg nem tudom autentikusan, sajnos. Az ászanákkal nincs baj, csak valahogy a légzések, meg az apróságok nem stimmelnek. Először is upavistánál én mindig úgy csinálom, hogy igyekszem 180 fokos terpeszt csinálni (sose sikerült még), de rám szóltak, hogy nem szabad, csak annyira, hogy még el tudjam érni a lábfejem külső szélét. Oké. 5 légzés, aztán fel, megint 5. Ez rendben. Majd a vinyásza után nem szabad egyből hátragurulni, hanem kilégzésre hanyattfeküdni, belégzésre lábemelés (páros, nyújtott), és kilégzésre terpesz. 5 légzés. Belégzés föl. Nem emlékszem, h 5 légzés, vagy csak 1, kilégzés upavista, vinyásza. Szóval nem 5-5-5 légzés. Aztán ugyanez az utolsó két ekepózból induló ászanánál is. Előbb hanyatt, aztán láblendít, aztán hátra. A hídépítőt kihagytuk, azt mondta a tanár, h azt majd holnap, aztán híd (nem eresztett hátra, azt mondta, h azt első alkalommal nem), gyertya (10 légzésig asszem), eke stb, mindet 10 légzésig. Talán. Szóval most jól össze vagyok zavarodva. Mit hány légzésig, és mikor kilégzés, mikor belégzés. Izgultam, és pont nem nagyon jegyeztem meg azokat a dolgokat, amiket meg kellett volna!

Egyébként Lino nem igazított engem, csak a segédek, kb 6-7 póznál. De nem túl erősen. Igazából sokkal többet is kaphatnék, mert a végén már kevesebb az ember, a tanárok meg csak állnak és cseverésznek az ablaknál….

Amit viszont nem értek, hogy ha ez az autentikus környezet (avagy 34 fok és 99,9% pára), az otthoni tradicionális astangások miért hőzöngenek a Góranga féle meleg jóga ellen. Pontosan ugyanaz a klíma ott is, mint itt, a gyakorláskor. Akkor otthon mi a baj vele, mitől nem autentikus az, amit mi csinálunk?

***

Na hát csütörtök este lévén plusz 2,5 jógaórás tapasztalattal lettem gazdagabb. Az a fél a ma délutáni ws volt. Szóval ez idáig, a 4 alkalom alatt ma kaptam az első, és eddigi utolsó igazításomat Linótól, a praszárita pádottánászana C-ben. Természetesen ezt sem autentikusan csináltam, mert a kézfejet kifele kell fordítani, nem befele. Így egyébként sokkal nehezebb. Hát Lino eléggé nyomott, konkrétan azt hittem meghalok. Ezen kívül kb 6-7 igazítást kapok egy alkalommal. A teknősnél mindig, ott, ha jól látom, megpróbálnak mindenkit igazítani. Tégla helyett megemelik a keresztezett bokát, majd segítenek hátraugrani csaturangába. Egyébként eddig még nem sikerült összehoznom egy rendes teknőst. Eléggé be vagyok merevedve még mindig, nem megy a bokakeresztezés. Ma szerencsére olyan lány volt mellettem, aki pont ugyanott tartott, ahol én. Így mindig figyeltem, hogy mit csinál, nehogy véletlenül ne legyek autentikus. Pl a pacsimóttászanából 4 van, a maricsiászanák sorrendje is más, mint ahogy én tudom, itt úgy van, hogy a-c-b-d (már a mienk szerint). Az egylábas lábemeléses pózoknál is más a fogás, illetve nincs meg mindháromnál az 5 légzés. Na de majd holnap viszek gépet, és lefotózom a falra kirakott autentikus sorozatot. Mondjuk azért már nem vagyok annyira kétségbe esve, mert hallom, hogy sokmindenkire rászólnak, h csinálja helyesen, ne frísztájlozzon. A segédtanárokról nem tudok nyilatkozni, ugyanis semmi különösek. Nem túl erősen, de nyilván pontosan igazítanak. Illetve van egy, aki sose figyel, és kb 3 légzés után már jelzi is, h vége, csinálhatom a következőt. Lino is szokott igazítani, főleg hídnál segíti az embereket. Rám még nem került sor. Szokott magyarázni is. Ja, ha jól láttam, lehet kérni igazítást, szóval itt nincs olyan, hogy nem szabad, mert akkor nem kapunk. Nagyon ügyes mindenki, elég bénának érzem magam. Legtöbben az egyest-kettest gyakorolják egyben, főleg lányok vannak, meg néhány fiú. Vannak egyébként 50 felettiek is. Van 1-2 szuper hajlékony lány, itt van az Évink alteregoja is. Ugyanolyan hiperhajlékony, vékony, pici lány, azzal a különbséggel, h kb fele olyan magas, mint Évi. De még arcra is hasonlóak. Csak nem tudom eldönteni, hogy kislány vagy felnőtt. J sok az olasz, még több az orosz. Magyar én vagyok az egyetlen az eddigi kovalami linos táborok történetében. Nyilvánvalóan. J

Ma délután 5-6 ig volt egy ws. Lino tartotta, rengetegen voltunk. Nem igazán volt ws, mert az első fél óra dumálással telt. Bevallom töredelmesen, szokás szerint elaludtam a matracon fetrengve, de azt azért hallottam, hogy 2 percenként mondott vmi vicceset a Lino és mindenki röhögött, de nem a jogával kapcsolatosat. Hogy hogyan találjunk férjet/feleséget, vagy nem is tudom. Aztán valahogy átkötötte, hogy ne felejtsük el soha, mi választjuk a tanárt, nem a tanár választ minket, ha vki azt mondja, hogy ő a mi tanárunk, akkor meneküljünk, mert az csaló. Mert az ő Guruja azt tanította, hogy a diák választ. És hogy annak se higgyünk, ha vkinek papírja van arról, h tanár, mert a papír mit sem ér, ha nincs mögötte tudás blábláblá. Aztán párokba rendeződtünk, és gyakoroltuk a kézenállást. Először simán, aztán úgy, hogy zárt lábakkal felemelkedünk-terpesz-majd kinyújt. Mindig bemutatta vkin, rengeteget poénkodott, szóval ment a móka és kacagás. Aztán gyakoroltuk mi is párban. Az utolsót nem, azt ő mutatta be pár emberen. Vagyis terpeszülésből (upavista) kinyomjuk magunkat és fel kézenállásba. Megcsinálta pár emberrel, nyilván csak segítséggel ment mindenkinek, majd a legvégén természetesen ő maga is megcsinálta, elég szépen, mi tagadás. Tapsvihar, köszönjük, sziasztok, jóéccakát.

Holnap, vagyis pénteken vezetett óra lesz mindenkinek, kíváncsian várom. Én a 8:15-ös csoportban vagyok beosztva, hálaistennek. Azt nem tudom, h szombaton lesz-e gyakorlás, gyanítom, h nem, ha már ennyire ragaszkodunk a tradíciókhoz. Mondjuk én örülnék neki, ha lenne, ha már 150 jurót kifizettem erre a hétre.

(huhh most a Gasolina szól a diszkóban, ezt még szeretjük is, csak ugye titkoljuk!!! )

Végül úgy döntöttem, hogy a második hetet nem fizetem be. Bár jó, meg menőn, h épp Linonál gyakorlok, de valljuk be, 40 fő között én tökkezdőként, úgy , hogy 4 nap alatt eddig 1 igazítást kaptam tőle…hát nem a legjobb biznisz, bármennyire is jól hangzik… Szóval beszéltem Padmával, jövő héttől veszek tőle 7 db astanga magánórát. Tök olcsó, jobban ki fogok jönni sokkal, és biztos vagyok benne, hogy nem rossz. Lehet, h nem olyan jó,meg élvonalbeli, mint Lino, de hát Linoval eddig nem sokra mentem, hacsak a fizikai közelsége nem jelent már eleve pluszpontot az astangás karrierem lépcsőfokain….

2011. január 10., hétfő

2

Trivandurum egy retek. Most valahogy nem bírom a nagyvárosokat. Eleve nem volt egyik hotelben sem szabad szoba, a riksás vagy 5 helyre elvitt, végül a Ganésban szálltam meg egy rakás pénzért, és olyan szar volt, hogy tisztára depressziós lettem. Reggel kisétáltam a kreatív nevű főútra (aki kitalálja, hogy hogy hívják, az nagy értékű nyereményt kap), hogy fogok egy riksát a helyi buszállomásra. Hát kb 20 percig álltam, és egy üres se jött. Végül aztán jött egy faszi, aki 20 rupiért elvitt az 500 méterre lévő megállóhoz… Szóval örültem, hogy itt hagyom ezt a szar helyet, és való igaz, fél óra ablak nélküli buszút után tényleg a Paradicsomba érkeztem.

Az volt az eredeti tervem, hogy idejövök, és meglátom mi lesz. J Már jógailag. Mert ugye szerettem volna jógázni. Gondoltam kipróbálom Sívát , a Góriék által már tavaly letesztelt helyi tanárt. De közben megtudtam, hogy itt van épp Lino is, aki egy ilyen astanga jógás atyaúristen, és mit ad isten, pont itt tart jógaórát. Kicsit dilemmáztam, h mi legyen. Árban kb ugyanannyi, vagyis mindkettő k. drága. De végül úgy döntöttem, hogy nem döntöm el, majd lesz valami. Hát lett is, ugyanis Siva nincs itt, Franciaországban van, és ki tudja mikor lesz. Így maradt Lino. (szakmai beszámoló lejjebb). De azért kivettem egy szobát Siva jógaiskolájában, aka AYM. Nagyon meg vagyok elégedve, gyönyörű a szobácskám, és bár Indiai viszonylatban nem olcsó, egyedül meg végképp nem, de most 1 hétig maradok, és élvezem. 600 rupia. Ilyenkor azért jobb lenne egy útitárs. ( többen is akartak jönni velem, ahogy az lenni szokott, de a jógásokon kívül mindenkit letereltem, mert nem akartam nemjógással jógázni jönni. Aztán persze végül úgy adódott, hogy most meg már én szeretném, de nagyon, hogy egy nemjógás is itt legyen J ) Szóval a szoba szuper, a városka meg tényleg maga a paradicsom, annak is a dzsungel része. Olyan, mintha egy óriási pálmaerdő közepén, a fák alá építettek volna egy pár kilométeres sikátor-labirintust. Ez az ún. lighthouse beach. Itt bizony nincsenek autók, riksák, engem is kirakott a jármű a domb tetején, egy szűk utcácska és a főút kereszteződésénél, kibaszta a bőröndömet és közölte, h go go, it s down. Sure? Yes yes, mádámm, sure! (kivételesen nem hazudott) Na majd holnap fotó és video…

Becsekkolás után rögtön elindultam a bícs fele, és egyből el is tévedtem, de találtam vmi organikus-bio-öko-ajurvédikus éttermet, ahova egyből be is tértem. És miután rájöttem,h free wifi is van, na hát akkor aztán tényleg úgy éreztem , a Mennybe jutottam. (igaz, azután soha többet nem működött, pedig már kétszer voltam). Elmentem körbenézni, bevásárolni, plusz találtam egy kedves kis eldugott helyi jellegű éttermet, és egyből betértem tálizni (tipikus indiai kaja, lényege: rizs és mellé 9 féle trutyi, amit a rizsre kell önteni és megenni. Elég jó volt és csak 60 rupesz, bár csípett, mint a fene). Mint később kiderült, csalhatatlan india érzékem most se hagyott cserben, mert a város legjobb és legfinomabb helyére jöttem. Igen, annyit már tudok, hogy a parti éttermek nem mindig a legjobbak, bár holnap lehet,h kipróbálom vmelyiket. 5 percen belül már 4 svejcivel ültem, 40-50 közötti pasik plusz 1 csaj, az egyik vmi cégtulaj milliomos, akit épp most hagyott el és forgatott ki egy kicsit a vagyonából a semmirekellő, munkakerülő ukrán (volt)neje. Ő András. A másik Iván, aki 51 éves, de 35-nek néz ki, és vinyásza jóga tanár, de nem beszél angolul meg elég csöndes (de eszik húst). Meg egy tetovált 22 éves fiú, aki épp most indult egy 8 hónapos ázsiai útra, valami nőies neve van (a csípője is az, nem csak a neve), de nem tudom megjegyezni. Meg egy orosz lány Sztpétervárról, Rima, akit max 25 éves tatár lánynak néztem (szokásos tatárfétisizmusom: minden tatárt messziről kiszúrok, ők meg örülnek neki nagyon, mert általában az emberek azt hiszik, hogy a tatárok csak a mesékben léteznek,) ehelyett 35 éves ukrán pszichiáter, aki heroinistákkal foglalkozik. Viccesek voltak, bár megtudtam,h Kovalam nem egy partiközpont, mint pl goa, és főleg 50-es angolokkal van tele. Hát mindegy, úgyis jógázni fogok itt. Később elmentem, bejelentkeztem Linohoz jógára, aztán tengereztem. Mit is mondhatnék? Pisimeleg, ideális méretű hullámok, kellemes napsütés…..elnézést mindenkitől….. Aztán még az új barátaimmal cseverésztem, meg beültünk a helyi pékségben, aminek annyira kommersz neve van, mint a nagyvárosok főútjainak avagy German Bakery. Csokis sütemény és csáj. Este vacsora és skype. És szigorúan bulimentesség.

Ma, vagyis hétfőn megtörtént az ittlétem legizgalmasabb eseménye: épp indulok jógázni, amikor látom, hogy az egyetlen, és évek óta hőn szeretett (flipflop típusú) papucsom pántjaiból hiányzik 1-1 centi. Nem, nem elszakadt. Hiányzik. Eltűnt. Kirágódott. Kérdezem a helyi lakost, h mi az isten ez. Csak hümmögött. Maybe bugs. Or dogs. Ahammm remek. Végülis mindegy, csak nagyon szerettem. Most vehettem egyet 200 rupcsiért. Remek. Aztán reggel 8:30kor óra Linoval. Azután reggeli az ayurvedikus helyen (giccses fotó a fbon), net nincs. Az elküldendő leveleim meg halmozódnak. Kurva jó. Azért dolgozni sem ártana. Rohanás a menő étterembe, ott van wifi, vagyis 20 rupi/fél óra áron….Nem olcsó! Viszont felfedeztem még tegnap, hogy van itt egy olyan hálózat hogy „hotel goldensands”. Ezt látja a laptopom innen, az ágyból is. Szuper lenne megszerezni a jelszót. Pont itt van mellettünk a szálló, egész délután ott sétálgattam, hátha kijön valaki, aki elárulná. Persze nem jött. Aztán bementem, mintha érdeklődnék szállásügyileg. Megnéztem egy szobát is. Hümmögtem, bólogattam, ááá mondom van wifi, mi is a jelszó, hadd próbáljam ki,h működik-e, mert olyan szállást nem akarok, ahol nem működik a wifi!! Nem mondta meg, a kis titkolózós. Megvártam Vinayt, az itteni bosst, de ő se tudta. Nem is értette,h milyen peszvördöt akarok. Folyton a paszportomat nyújtogatta. J Végül megelégeltem, és átmentem a goldensandsbe, hogy itt van 30 rupi, mondja meg a jeszót. Hát hogy az a recepciós csávó mit levágott. Mintha azt kértem volna, ölje meg az anyját. Bizonytalankodott nekem jobbra balra, hogy jajj nem lehet, mert a főnöke. Persze amikor kb 20 perc múlva megintam a hisztit és egy 100-ast nyújtottam felé, már egyből határozottabb lett. De sajnos túljárt az eszemen, mert kivette a kezemből az ájfonomat, beírta a jelszót, anélkül, h én láttam volna. Na most az iphone a wifit nem látja a szobámból, csak az oldalsó tűzlépcsőről. Éljen. Különben meg lassú. Na mindegy, buktam 100 rupit.

Na. Aztán úszás, napozás. Délután megint jóga, megnéztem egy helyet, egy helyi nőt, akit Padmának hívnak. Lehet,h majd hozzá is megyek 1 hétre! Elég jó volt. Ezután vacsora a többiekkel, Rima mesélt érdekes sztorikat heroinistákról. És hopp, el is ment ez a nap is.

Holnap reggel jóga, utána fényképezés, tengerezés. Aztán holnapután világítótorony nézés és környéken sétálgatás. Zajlik itt az élet, tagadhatatlan! J

Jógás rész, KIZÁRÓLAG jógásoknak:

Szóval kicsit fenntartásokkal fogadtam Linot, persze, jó, hogy egy atyaúristennel fogok jógázni most két hétig, de félek, hogy csalódni fogok. Ilyenkor mindig óriásiak az elvárásaim, meg azért nem csak jókat hallottam róla. Eleve annyira nem is szimpatikus a pasi, de erre próbálok nem figyelni, mert az első benyomásom valahogy sose jó. A feleségével, egy bizonyos Dezirével beszéltem, ő mondta, hogy már vártak. J Ez kedves, nem? Írtam neki egy levelet a múlt héten, h jöhetek-e , mennyi, mi , hogyan stb, de nem is válaszolt. És tényleg fent voltam a listán, láttam. Azt mondta, először vezetett órán kell részt vennem, és majd ott megmondják, h mehetek-e mysorera, vagy maradok szépen a vezetetten. 8.30, hétfő, vagyis ma. Odaérek, rengeteg ember gyakorol bent, kb 40, kint 20 várakozik. Nem láttam jól, de volt pár nagyon profi, kettest nyomták, hármast nem láttam,h valaki csinálta volna. De reggel 5:30-tól van gyakorlás, és fél óránként jönnek újabb emberek. Ha valaki végez, kijön, egy új pedig bemegy. Kb 5-6 tanár igazít, középkorú nők, egy pasi, és Lino, aki nem volt vmi jó bőrben magunk között szólva. Félkor megjelent Deziré egy –elég randa- csecsemővel. Azt lepasszolta vkinek, és mondta, h akkor mi, kb 15-en hátra megyünk és kezdjük a vezetett órát. Idegesítő hangon beszélt végig. Nem igazított senkit, néha megböködte a hasamat, h mula bandha. A többieket nem tudom, h igazította-e, azt nem láttam. Fura volt,h pár dolog másképp ment: bemelegítéssel kezdtünk- félhőspóz, lótusz, aztán omm, de nem volt mantra. Ezután surjanamaskarok. Állókból egyből kihagyta a parivitta trikónászanát. A praszáríta pádottánászana C-nél ki kellett fordítani a kézfejemet. Az utitha haszta pádángustoknál párba álltunk, de hozzám folyton odajött, mert én mindig mást csináltam. Valahogy más sorrendben, vagy ütemben csináltuk, mint ahogy én tanultam. De az igazítóm végig hüledezett,h huuu de hajlékony vagyok. Ez jól esett a sok kettest is könnyen nyomó profi között. Aztán jöttek a dzsanusisraszanák. Majd pikkpakk. Még 2 póz (tehénfejpózos kedvenc hátulkézkulcsolásom), gyertya, eke és készpászz relaxáció, viszontlátásra, köszönjük a részvételt. Mondta, h jó, akkor holnap mysoret nyomok. Kicsit értetlenkedtem, kérdeztem,h végig csinálhatom-e az egyest, vagy mi van, de amolyan indiaiasan mondta, hogy o hát majd jöjjek, csináljam oszt meglátjuk. Kíváncsi vagyok!!! Délután elmentem egy helyi nőszemélyhez, egy bizonyos Padmához. Hangzatos jógaiskolák, sok sok év prektisz a cvjében. Dumáltam vele előtte egy csomót. Mondta, hogy astangát is tart, de csak privát csoportnak vagy privát órában. 500 rupi a magán, tök olcsó, mondom jövök. De sajnos nincs ideje, tele van, majd a hó végén mehetek hozzá priv. astangára…. Így beálltam a délutáni vezetett órára, h lecsekkoljam. Nem lettem okosabb. 3-an voltunk, egy totál kezdő brazil, meg egy hasas-tokás, de meglepően ügyes 50es angol pasi. Az óra egyáltalán nem volt könnyű, bár nehéz sem. Gyakorlatilag elkezdtük végigcsinálni az astanga sorozatot, a végéről (nem az összeset, emrt az egész óra mindennel együtt 90 perc volt). Úgy kezdtük, h gyertya, híd, fejenállás stb. Ja, persze 5 napüdvözlet (ismeretlen tipus, vagyis tlán Ancsa csinált ilyet vmikor). Az óra első fele dinamikusabb volt, vagyis nem nagyon tartottuk ki a pózokat, mindig vmi mozgást variált bele. Aztán bakászana, pacsimottászanák, dzsánusirászanák, majd állók. Néha 1-1 könnyebb póz a kettesből, főleg az agni hasonfekvősek. Ja, z elején 20 perc pránajáma. Kapalabathi, és váltott orrlikas légzés. Igazítani nem igazított semmit, mutatta, ügyes volt, de nem volt kimagaslóan techniás, vagy hajlékony, bár való igaz, olyan nagyon extrém ászanák nem is voltak. Egy szóval nem tudtam határozottan eldönteni,h mit gondolok róla. De asszem, ha jobb dogom nem lesz,a végén benevezek hozzá még 1 hét privát astangára. Ha már itt vagyok…..

Ami fura volt Linonál is, nem hallottam a hangos udzsájit. Néha elmondták, hogy keep breathing, de olyna nagy gondot nem fordítottak rá, mint Góri. Inkább a bandhán pörögtek, nekem percenként megböködte a Deziré a hasamat. Na de holnap meglátom, mi lesz, kapok-e egyáltalán Linotól valami igazítást, vagy be kell érnem a segédekkel….

2011. január 9., vasárnap

1

Jan 7

Minden nehézségnek az én hülyeségem az oka, nyilvánvalóan. Gondoltam, ha már háromszor jártam Indiában, negyedjére már nyilvánvalóan a kisujjamban van minden, úgy ismerem az országot, mint a tenyeremet. Megyek Keralába, éljen, de jó, csak hát az kicsit messze van Mumbaitól, ahova a gép érkezik. Még vagy 2000 km a célállomás, nevezetesen Kovalam, ami a déli csücsöktől van picit feljebb. Hát vettem egy jegyet Kerala fővárosába, Kochinba, még örültem is, hogy olcsón megúsztam. Igaz, hogy 7 órát kell dekkolnom a mumbayi domesztik reptéren, de mindegy, fiatal vagyok és kalandvágyó, bírom én a terhelést, ha és amennyiben van free wifi és korlátlan fészbukk hozzáférés... Onnan röpke 2 óra út a fullextrás fapadossal –még 10 rúpia adományt is lehetett volna vásárolnom a jegy plusz illeték plusz bőrönddíj plusz ülésdíj plusz ebéd plusz biztosítás mellé, ha működött volna a netes fizetési opció, és nem akadozó skypeon kellett volna megbeszélnem hindglisül az élet nagy dolgait az operátorfiúval, mire végül lett jegyem- és ott is vagyok Kochinba. Onnan már csak 1,5-2 cm távolság, és meg is érkeztem a Paradicsomba. Csak hát, én nagy bölcs, azt felejtettem el, hogy ami a Mo térképen 1 centi és 1 óra, az Indiában 6-7 óra buszozást jelent. Éljen. Milyen kaland. Szóval a péntek hajnali (mégtotálrészeg) ébredés után talán szombat estére kerülök megint ágyba…. De mindegy, vállalom. Megéri.

Na akkor nagyvonalakban az eddigi izgalmak:

Az út már eleve egy magas lelki hangulatban kezdődött, utolsó pillanatban, szitkozódások és a búcsú okozta szívfájdalom közepette estem ki a reptérre, ahol hosszas gondolkodás után rájöttem,h Isztambulig együtt fogok utazni a mo-i krisnás egyház vezetőjével. Meg egy nagyon szépséges angol fiúval, aki szintén krisnás. El is kaptam őket, természetesen. Közös fotó a bácsival, jól jöhet még ez nekem bármikor Krisna Úr előtt, hogy van ilyen fotó a telcsimben.

A repcsin végig aludtam, a menü fantasztikus volt, mindkétszer palak panír és saláta volt az ebéd/vacsora, lévén, hogy előre megrendeltem a „hindu mailt”, és gondolom csak naponta egy hindu mailt főznek a turkish airlines konyháján. A mumbai járat tele hangoskodó hippivel, viszont dupla ülésem van, simán megy az alvás oldalra állított embriópózban, tisztára, mint otthon. Aztán 6 hosszú óra szopkodás a Chatraptzzttsgttgr Shiva airport domesztik termináljában, ahol elfogyasztottam indiai életem legdrágább omlettjét és teáját, mely potom 300 rupcsiba kerülz (szor4,5 Ft). Majd végeláthatatlan szopkodás következett a nemlétező mumbai airport wifivel. A regisztrációm nem sikerült, a for support call our toll free number nem reagált, közben még eláztattam a táskámat ásványvízzel, illetve csak egy részét, pontosan azt a zsebet, amiben a telefonom pihent, na ott sikerült összegyűjtenem pár deci vizet, és áztatnom vagy 10 percig a telefonomat, így sikerült a nokiámat működésképtelenné tennem (semelyik gombra se reagál) öhmmm szóval minden oké. Leginkább persze a nethiány zavart, na nem a függőségem miatt, csak hát 6 óra egy terminálban, lenne sok dolgom, emailek, hírek,cset,fészbukk blablabla.

Kicsit kómás vagyok, nem sokat aludtam és ma se fogok, hogy egészen biztosan ráálljak a hajnali kelésre, gondolom ennek tudható be, hogy egyből belefutottam egy tipikus lehúzásba. Még az immigration officenál álldogálok mint egy hülye, kezemben a kitöltendő nyomtatvány, jön egy egyenruhás faszi, kikapja a kezemből,h majd akkor ő kitölti. Mondom neki kösz nem kell, tudok írni. Á nemnem ő gyorsabb. Hát ja, gyorsabb, gondolom nem sűrűn ír europid betűkkel, azt se tudta mit hol kell néznie, Keralát még megérti, de Kovalam az már magas, mondja ő address, mondom én, only city, no adress yet. Hotel? Mondom sziti, jó mindegy Hotel Kovalam lett belőle, de kit érdekel, ezt is csak azért írom le, mert annyira unatkozom és még mindig van 5 órám. Próbáltam kivenni a kezéből a tollat, de ő jó vendéglátóként nem hagyta, hogy átvegyem az irányítást. Persze amikor kész lett tartotta a markát. Mondom no rupi, de persze megnyugtatott, bármilyen konvertibilis valutát elfogad. Nem adtam neki, természetesen. Viszont egy amerikait meghívtam egy kólára, mer ő meg saját magát akarta megszívatni azzal, hogy nem volt nála rupi, és képes lett volna 5 dollárt adni a pultosgyereknek az 50 rupis kóláért. Hmm minden indiai utamon kisegítek vkit. Múltkor 30 usd-t adtam egy izraelinek, mert nem volt pénze kilépési illetékre vagy mire és nem akarták felengedni a gépre. Szegény már sírt. Tök jóságos vagyok. A kóla meg a krisnás atyaúristennel való beszélgetés remélem plusz pont az indexembe.

Nagyon fontos esemény még az is, hogy megcsípett egy szúnyog, hajnalban kicsit hideg volt, vagy 23 fok, és nagyon szeretnék gyönyörűséges szárit viselő, dúshajú, kreolbőrű, ám nem korán öregedő indiai nő lenni.

A napom további része úgy fog alakulni hogy itt még elüldögélek 5 órán át, hogy aztán 2 óra repülés után 13:25-kor megérkezzek Kochinba, ami kurvára nem jó nekem, de mindegy, mert onnan 6-7 óra buszozás és Kovalamban leszek Insallah. Nézek vmi szállást, alszom, és vasárnap hajnalban megkezdem a hálidéjt.

Akkor –mivel kurvára nem telik az idő- még néhány fontos információ, amit úgyis mindenki megkérdez: minek jöttem? Csak, mert jó, és mert pontosan 3 éve nem voltam itt, és nálam ez a tűréshatár, meg különben is, 3 megterhelő év után illik elvonulni szabadságra. Nem, most nem nagyon fogok utazgatni, Keralában leszek, mely India legszebb és legdélibb állama. Kovalam, ahova most megyek, az pedig szinte a csücsöknél van. Igen, tengerparti, de van dzsungel is. Igen, jógázni is fogok, és tök egyedül vagyok, de nem sokáig, mert nyilván jövő héten ilyenkorra már tele leszek új ismerősökkel (minimum 10 új fb frend J ), akik mind egytől egyig érdekes emberek (megöltem a szúnyogot). Igen, tök olcsó India még mindig, 1 rúpia 4,5 forint és az időeltolódás is 4,5 óra pluszban Bp-hez képest.

Ja, blogházirend J : még mindig elsősorban azért blogolok, hogy majd hideg téli napokon újraolvassam az egészet, és jó érzéssel töltsenek el a feltörő emlékek. Mint ahogy még mindig teszem a több évvel ezelőtti blogokkal. Másodsorban azért, h ne kelljen ugyanazt leírnom legalább tízszer. Szóval, ha nem érdekel, unod, nincs időd stb, ne olvasd (ez nem igaz a legjobb barátaimra, nekik kötelező, és kikérdezem), de ha nem olvasod, akkor légyszi ne is kérdezd meg hogy hol vagyok és minek és miért mert csak linkelek úgyis .

4 hét múlva megyek haza és mindenki hiányzik és mindenkit csókoltatok

B) befejezem a kicsit hosszú érkezést, csak hogy legyen egyben az eleje, meg mert nincs semmi dolgom és még álmos se vagyok

Szóval pont eszembe jutott anyukám, aki tegnap előtt kapott sokkot, hogy ő azt hallotta (hagyjuk is, hogy mennyire hiteles személytől), hogy india kurva veszélyes hely, és én ezt neki eddig nem is mondtam, és hát minek járok én ilyen durva helyre évek óta, azonnal maradjak otthon blábláblá. Jól kiröhögtem, akkor meg már tényleg rosszallóan csóváltam a fejemet, amikor a helyi reptéren vagy tizenötödjére mondták be, hogy találtak vmi fekete Polo Sport táskát, a tulaj azonnal menjen érte, mert elhagyta. Jah, semmi közbiztonság, mi? Hát itthon meddig maradna az a táska őrizetlenül és ellopatlanul na meddig na meddig na meddig? Tök naiv anya, bár már hozzászoktam a „ ha valami messze van, akkor az már tuti veszélyes” sztereotípiához. Elmentem kajálni, végre eljött az idő, hogy becsekkoljak, amikor is látom, hogy pont az én pultom előtt nagy a tömeg, megy a bámészkodás meg az ideges ordibálás. Kordonnal elkerítettek egy nagy területet, bent senki, kivéve egy páncélos lovagnak öltözött egyén, aki épp szedte szét az elhagyott táskát. Mögöttem meg fontoskodva telefonáltak a helyi lakosok, h lehet, hogy késik a gépük, mert épp most hatástalanítanak vmi bombát a reptéren. Na azt nem tudom,h ez most mennyire volt igaz, kérdeztem egy szekuriti gájt, hogy akkor most bomba e vagy nem (e), de csak bájosan mosolyogva csóválta a fejét. Szóval végül nem derült ki, mi volt, mert hamar meguntam a bámészkodást, és elmentem szépítkezni, fél óra múlva meg már be tudtam csekkolni. Azért remélem bomba volt, csak úgy, a blogom érdekessége végett. Mégiscsak jobban hangzana.

Az út hamar eltelt –akkor még nem tudtam, mi vár rám később- most először esett meg velem, hogy amint elfoglaltam a 12A széket, azon nyomban elaludta, arra se ébredtem fel,h felszállunk, hanem legközelebb akkor tértem magamhoz, amikor bemondták,h mindjárt leszállunk Kochinban, kössük be magunkat és örüljünk. Kb azt se tudtam hol vagyok, egészen addig, amíg ki nem szálltam a gépből, és megcsapott a 31 fok, és 99% páratartalom, plusz az indiaszag. Na akkor azért egy picit elérzékenyültem.

Aztán a túrinfós gyerek rábeszélt,h ne taxizzak be a nagyvárosi buszállomásig, inkább feleannyiért menjek el a közeli városba, onnan is megy busz Kovalamba…. Én persze hallgattam rá, ugye anyagi érdek mindenek előtt! Hát természetesen a buszállomáson én voltam az egyetlen fehér ember, lehet, hogy ebben az évszázadban, na de idén tuti. Nagyon dicsértem a sok eszemet, hogy sikerült szűkgatyában, szűkfelsőben sokkolni az indiai kedélyeket, a magamét pedig azzal, hogy egy laptop és egy retikül volt a vállamon, benne majd 1000 euro, telefonok, útlevél, gép stbstb. Jó, tényleg, azért azt nem hittem, hogy kirabolnak, de nyugodtabb lettem volna, ha reggel mégiscsak megkersem az övtáskát, és valami lengébb öltözetet választok, és nem egy partiszerkót. Egyből lett is egy udvarlóm, aki megállás nélkül próbált beszélni hozzám. Gondolom angolul, mert a historit és a childrent értettem. Plusz végig kérdően nézett rám, tehát nyilván választ várt, igaz enyhe piaszag áradt belőle, könnyen lehet,h azt hitte, tudok malájalámul. A magam részéről hamar lezártam a smalltalkot, de ő nem tágított, úgy bámult rám, mintha ufó lennék. Majd fogta magát, felszállt az én buszomra, kifizette a jegyárat (7 órás út árát), leült az átellenben előttem lévő ülésre, megfodult, és mosolyogva bámult tovább. Amikor videoztam, még mosolygott is, meg nyaldosta a szája szélit. Hamar meguntam, és előre ültem, de oda is követett. Aztán sajnos hamar véget ért a show, mert elaludt a lelkem, természetesen nyitott szájjal hortyogott, majd kicsit később felriadt, körbenézett, és leugrott a buszról. A buszról jobb nem is beszélni,ugye ez a hardcore local busz, ablaka nincs mert minek, és 3an ülnek egy ilyen 2 személyes kispadon… majd felrakom a videot. Nyilván utoljára turista akkor ült ilyen tipusu buszon, amikor Piptikémékkel 2005-ben belőttük a Jalgaon-Ajanta útvonalat. Muhahaha. Csak most ez 7 órán át tartott…Nem ragozom. Jobb elfelejteni. Végülis nem idegeskedtem, néhányszor tárgyilagosan megállapítottam, h legközelebb tájékozódom, és csak utána veszek repjegyet….De ez is eltelt, megérkeztem Trivandurumba, innen már csak fél óra lenne Kovalam, de olyan fáradt vagyok, és olyan késő van, hogy úgy döntöttem, majd reggel. Egy lepukkant, retkes szobában vagyok a Hotel Ganésában egy valag pénzért (700 rupcsi!!!!!). már minden zárva van, így konkrétan mindjárt éhen halok, mivel a bombatámadás óta nem ettem és nem is ittam (3 dl vizet, mert féltem,h majd pisilnem kell és, az ugyebár katasztrófa lett volna). Tudtam szerezni egy kis csájt. Na de mindegy, rámfér a diéta. Anorexiás astangásként kell hazamennem, ha már eljöttem idáig. Wifi nincs, minek? Már azt se tudom, milyen a fészbukk, halványodnak az emlékek….Még jó, hogy van zeném, meg körömlakkom. Ja, belenéztem a retkes, vérfoltos tükörbe, és örültem, hogy máris lett egy kis színem. Hiába, jót tett a 7 óra utazás az ablak nélküli buszon a tűző nap felé fordulva. Aztán közelebb menve láttam, hogy az bizony nem napbarnítottság, hanem fekete koszréteg az egész arcomon és nyakamon. De olyan durván, hogy pöttyöket nyomkodtam az ujjammal a fejemre, és messziről látszott.. megpróbáltam lefotózni, de természetesen nem sikerült… Hát igen, nem mondtam,h tiszta ország. De ilyen koszos se voltam még soha. 28 évet kellett várnom rá, de mondhatom: megérte!!!!