4

Ezt a mai bejegyzést úgy írom (legalábbis ezt a részt), hogy kicsit remeg a kezem és szarul érzem magam és meg se merek mozdulni. Van egy ilyen hülye buzi túlbuzgó hotelmanager ezen az új helyen, ahol péntek óta lakom. Eleve nem volt szimpatikus a pasi, mert folyton szóval tartott, meg mindig bejött a szobámba, amikor nyitva volt az ajtóm, sőt, már a szeme se áll jól. Nem, ezt nem csak utólag mondom, mert pont tegnap átjött Ayna, rá is egyből ráröppent, és meg is beszéltük, hogy idegesítő ez a takonyarc. Mióta kiköltözött a finn jógatanár szomszédom, azóta meg folyton a szomszéd szobában dekkol, és általában csak egy törölköző van a derekán. Most hazaérek éjszak (= 11:30 kb), már mindenki alszik, eleve fosok, hogy nehogy meghaljak a veszélyes sikátorokban. Na, szóval bejövök, megint kint ül a teraszon (teraszról nyíló földszinti szoba), magyaráz valamit, jó, mondom okkéokéé veri gud end gud nájt, bejövök, villanyt felkapcsolom, levetkőzöm egy szál bugyira.Ventillátor be, hangos zene szintén. Jövök-megyek, pakolászok, egyszer csak egy hirtelen ötlettől vezérelve elhúzom résnyire a függönyt az ablak jobb oldalán, kilesek, és látom, hogy ez az agyament barom áll a széken, szorosan az ablak mellett, és tapad rá az ablakra, nyilvánvalóan valahol bámul befelé és ki tudja mióta kukkol. Szó szerint majdnem kiugrott a szívem a helyéről, azt se tudtam mit csináljak, elkezdtem kapcsolgatni a szobában lévő összes kapcsolót (van vagy 14), de persze csak mégnagyobb fényárt csináltam. Majd végre le tudtam kapcsolni mindent, rávetettem magam az ágyra és elkezdtem kurvára reszketni meg félni. Ah borzasztó volt, kb fél órán keresztül meg se mertem mozdulni. Először át akartam hívni Aynát, vagy átrohanni Padmához (Ayna Padmánál lakik a szomszédban), de nyilvánvalóan ez nem volt kivitelezhető éjfél körül úgy, hogy a szúnyogháló alá nem mertem bemászni, nyilván nehéz lett volna elhagyni a tett helyszínét. Inkább küldtem pár kétségbeesett smst haza, de valahogy senki nem rohant a segítségemre. Aztán fél óra után bemásztam a szúnyogháló alá, és még fél óra reszketés után elaludtam. Ja közben az ablak előtti árnyakat bámultam, de persze már nem volt ott ez a szerencsétlen flótás. Reggel 8-kor felkeltem, összekészültem a csukott ajtó mögött, majd elhúztam reggelizni, szállást keresni. Most ugyanott vagyok, ahol a 4 magyar, akikről majd később írok, egy nagyon cuki kis helyen, ugyanannyiért (400 rup), mint a kéjlakban. És ha nagyon erőlködök, még a tengert is látom. Reggeli után megvártam Aynát, amíg végez linónál, elmondtam neki a sztorit, sokkal jobban kiakadt, mint, én, mert nyilvánvalóan én már csak röhögök a sztorin. Aztán bementünk a szobába, megvárta, míg összepakolok. Közben szóltam a kis buzinak, hogy akkor én megyek, számold össze a 4 éjszakát, aztán hellogudbáj. Mondta okkkéokké, furcsa mód nem tiltakozott. Ja és nem is jött oda a szobám elé kellemetlenkedni most, nem is értem miért. Természetesen felbátorodtam, Aynát „eldugtam”, és mondtam a baromnak, hogy akkor legyen kedves idefáradni egy percre. Mennyilesz, 1600? Tessék nesze, én most elhúzok. Visszajövök? Persze lehet, minden lehet. De azért egy jó tanács: nem fog menni valami jól a biznisz, ha a nővendégeidet kukkolod az ablakon keresztül. Ááááá nem, én tökre félreértettem, mert ő csak a teraszlámpát akarta ellenőrizni, hogy jól működik-e. Ahhamm, a kérésem és engedélyem nélkül, az éjszaka közepén, 20 percen át? (mert közben beugrott, hogy hazaérkezésem után nem sokkal hallottam vmi enyhe zajt a kulcsluk felől, és való igaz, reggel a kulcs –amit mindig kívülről hagytam bent a zárban- lent volt a földön. De mivel hangosan hallgattam zenét, a ventilátor meg méghangosabban ment, nem törődtem a zajjal). Erre ő ugyanazzal a gusztustalan mosollyal magyarázza tovább hogy, igen, igen, attól félt, hogy nem működik a lámpám és ne értsem félre. Ó persze kedves, yesofcourse, az éjszaka közepén. És egyébként tetszett a testem? Erre már elég zavarba jött és rávágta, hogy nonono. Oké mondom, akkor igyekszem fogyni pár kilót, hogy jobban nézzek ki, mire visszajövök -ha esetleg visszajövök. Itt Ayna hangosan felröhögött az ajtó mögött. J Aztán eljöttünk. Egyébként általános felháborodást keltett a sztorim, Padma és a fia (akiket egyre jobban kezdek megkedvelni, hiszen hihetetlenül aranyosak) is kiakadtak nagyon.

Na de jobban nem is sülhetett volna el a sztori, a szállásom szuper, a tenger 10 méter, a 2 magyar házaspár, akikkel 2 napja összeakadtam meg egyenesen tündériek.

***

Kerala India legkeskenyebb állama, a félsziget délnyugati részén helyezkedik el. 3000 éve már egészen biztosan lakott volt a hely, a területet főníciai, római, arab és kínai kereskedők is ismerték. A kora középkorig a Keras (?) Királyság uralta a területet, majd Vasco de Gamanak hála, a XVI. Században megjelentek a portugálok és angolok akik hosszas csatározásba bocsátkoztak az arab kereskedőkkel, hogy megszerezzék az uralmat a fűszerkereskedelem felett.

A jelenlegi Kerala államot 1956-ban alapították, és többek között arról híres, hogy 1957 óta újra és újra, demokratikus úton választják meg a Kommunista Pártot vezetővé. Jóléti államról van szó, legalábbis indiai viszonylatban az egyik leggazdagabb állam. (fuhh tuti nem lesz belőlem soha tolmács vagy fordító) Alacsony a halálozási ráta, és Indiában itt a legkisebb az analfabetizmus aránya, avagy a lakosság 91%-a tud írniolvasni! Népessége 31 millió, mérete 38894 km2. Fővárosa Thiruvananthapuram (aka Trivandrum), hivatalos nyelv a malájalam, mely a tamil nyelvcsaládba tartozik, szóval semmi köze nincs az ország hivatalos nyelvéhez, a hindihez. A tamilhoz annál inkább. Meg a perzsához is, mert ugyanúgy mondják a „várjál”-t perzsául és malájalamul is (vaisza). Érdekes!!

Miért szeretjük még? A mesés teaföldeket, a dzsungeleket behálózó keskeny kanálisrendszereket leszámítva én imádom, hogy 3 vallás él meg egymás mellett békében és nyugalomban: hinduk, szír keresztények (eddig azt hittem, ők csak a történelemkönyvekben léteznek), és muszlimok. Mili, te biztos emlékszel a riksásra Munnárban, akinek ott sorakozott a tükre fölött Síva (?), Jézus Krisztus, és Mekka képe. Kérdeztük, miért, hát meg van zavarodva vagy mi az isten? És azt felelte, biztos, ami biztos, jobb, ha mindhárom „istennel” jóban van. Végül is lehet, hogy igaza van! (mondjuk az én szobámban is ott van a Korán első szútrája kifüggesztve, valahol van Bibliám, Koránom és most már Bhagavad Ghitám is Ancsának hála)

Ami engem illet, most, hogy ráérek, és a LP-et bújom, azt kell mondanom, már láttam mindent, amit Keralában látni érdemes, és igen, tényleg India legszebb része (természetileg).

Viszont azt is felfedeztem, hogy Kerala, konkrétan Kovalam partja a legveszélyesebb, minden évben több tucat turista vész oda, köszönhetően a hihetetlen hullámoknak. Ezt alá tudom támasztani, már az első nap szertefoszlott minden reményem a rendszeres úszást illetően. A tengerezés kimerül abban, hogy állnak az emberek a vízben és várják a hullámokat. Esetleg szörföznek. Eddig nem tudtam elképzelni, mi lehet az a hullámsír, vagy mitől lehet gyilkos, de most már tudom. Már kétszer is volt, hogy azt hittem, agyrázkódást kapok egy-egy nagyobb példánytól. Szóval úszás nincs, csak ugrálás, de azért ez is elég fárasztó fél óra után. Tegnap (vagyis hétfőn) reggelinél megismerkedtem Jeffel, egy amerikaival, aki ázsiában utazgat már egy ideje, és tök érdekes dolgokat tudtam meg róla és tőle. Mesélte, hogy előző nap búvárszemüveggel ment a vízbe, az öböl széléig úszott, konkrétan a világítótorony alatt lévő sziklákhoz, és ott nézelődött. Mondta, hogy egy csomó, iszonyat vastag és hosszú tengeri kígyót látott, akik a kövek között úszkáltak. Persze kb 3 perc után a partiőr nekiállt füttyögni, meg kajabálni, hogy húzzon kifele. És ő mondta, hogy azok mérges kígyók, és nincs ellenszer se, úgyhogy ne nagyon úszkáljon arra, ha kedves az élete. Éljen. Jeff is mondta, hogy nagyon veszélyesek a hullámok, hétvégén is meghalt 2 indiai, pénteken meg valami kisgyerek. Hát. Erre azért nem számítottam…

Aztán a keralai veszélyek közé sorolja a Lónli a kis sikátorokban egyedül sétálást by night for ladies. Na hát igen, itt valóban más sincs, csak kivilágítatlan kis sikátorok a szállodák és néhány helyi házikó között. Pár napja, amikor este 11 körül épp a családdal skypeoltam a tűzlépcsőről, kijött a szomszédom és rámszólt, hogy nem tud aludni, ne óbégassak. Így szépen fogtam magam és lementem a szállás elé az „utcára”. Tök kihalt volt, csak kutyák meg patkányok szaladgáltak. Egyszer csak elsétál mellettem egy indiai, vagyis dülöngél, mert részeg volt természetesen, valamit magyarázott nekem, persze nem értettem, majd megállt tőlem kb 5 méterre, megtámasztotta a falat, és elővett valamit a nadrágjából, ami végül is lehet, hogy egy főzőbanán volt (a méretéből ítélve), de szerintem inkább nem az. Magyarázott nekem továbbra is, meg hálózott, kicsit azért meglepődtem, de szerencsére hamar megunta a dolgot, eltette a főzőbanánt és továbbállt.

A napjaim egyébként teljes nyugalomban telnek. Már vészesen kezdek betompulni, olyan dolgok kötik le a gondolataimat órákra, hogy pl palak panirt vagy dhalt vacsorázzak, vagy ma menjek-e el hajsampont venni vagy esetleg holnap. Ez nem túlzás, szerencsére már annyira sikerült kikapcsolni az agyamat, jógásan szólva lecsillapítani az elmémet, hogy bizony ilyen kérdések jelentik a legnagyobb gondot. Ez idáig 7-7:30 körül keltem, átsétáltam a 150 méterre lévő jógashalába, jóga után fürdés, majd el a tavas étterembe (aka Ayur étterem), itt net, kevéske munka és közösségi portálokon való értelmetlen szörfözés, majd irány a strand. Eleinte a közelebb eső partokon úsztam (=álltam a parttól 3 méterre és vártam a baszott nagy hullámokat), úszás után pedig a mangokókuszpapaja/szári/napszemüveg/leprautalvány/istentudjamimég árusokat próbáltam hol udvariasan, hol kicsit durvábban elhajtani a picsába. Ezután ebéd: vagy mangobánánákoknut, vagy thali. Délután pedig szabadprogram estig, általában Aynával, este vacsora a többiekkel (Ayna a norvég lány, Cesar a brazil kávéültetvényes macsó, Nick, a bölcs ausztrál hajóács és Glenn a szintén ausztrál ösztöndíjadminisztrátor) utána pedig skype a családdal. Azért mindig jut valami izgalmas program. Egyszer elmentünk a világítótoronyba (lélegzetelállító-képek és videók a faszbukon), majd felfedeztük, hogy a toronytól balra eső partszakasz sokkal szebb és nyugodtabb, mint az itteni zsibvásár jellegű. Azóta oda járok. Így a délelőttjeim parton olvasással, fürdéssel és relaxációval telnek. Igen igen, a legújabb ausztrál ismerősömmel (Nick, perthi hajóács) sokat beszélgettem ilyen dolgokról, elég érdekes meglátásai vannak. És rávilágított, hogy nem jó, hogy nem bírok egyedül megülni a fenekemen, állandóan pöröghetnékem van. Tanuljak meg végre relaxálni és élvezzem, amikor csak magam vagyok. Menjek feküdjek ki a partra, és figyeljem a saját légzésemet, meg a hullámzást, és akkor minden fasza lesz. Hát valóban nem könnyű, de már gyakorlom 2 napja a dolgot.

Szombaton elsétáltunk Aynával a buszállomásnál lévő 5 csillagos szállodába (állítólag Kempinski). Még Rebeka, Ayna tanára javasolta, hogy érdemes megnézni, teljesen más világ. És valóban. Egy sziklaszirten helyezkedik el a hotel egy hatalmas park közepén. A parkban nincs egy darab szemét, de tényleg, tisztább, mint Oslo állítólag. A személyzet (portástól kezdve a takarítón át mindenki) klasszikusan, összetett tenyérrel meghajolva köszön. Megkérdeztük, a legolcsóbb szoba 16 000 rúpia. De ez csak kertre néző. A pizza 600-800 rúpia. Szóval kiültünk a teraszétterembe naplementét nézni és élvezni a hangulatot. Meg bámulni a csilliárdos indiaikat és kínaiakat, akikkel tele volt a hotel. Hát tényleg elég fasza volt.

Vasárnap este a Volga étteremben vacsoráztunk Cesarral és Aynával, amikor hallom, hogy a mellettem lévő 60-as házaspár magyarul beszél. Na, egyből hello mi újság jé, ti is magyarok huhh de jó. Ők Zsuzsa és Ferenc, hihetetlenül szimpi 65 körüli házaspár, akik már hatodszor (!) vannak Indiában. Minden évben kijönnek 3-4 hónapra. Pár hetet tengerpartoznak, aztán elmennek Butapartiba vagy hova, a híres Sai Baba asramjába 2-3 hónapot meditálni. Velük van Babi és Karcsi is, a barátaik, akik először járnak Indiában, így az ő kedvükért jöttek le 3 hétre Kovalamba. Ők nem olyan meditálós típusúak, Zsuzsa szavaival élve „jobban ragaszkodnak az anyagi világhoz”, így pl csak parti éttermekben tudnak enni, mert a sikátorokban lévő kis éttermektől Karcsi rosszul van. Na szóval azóta sok időt töltünk együtt, most már itt is lakom az ő hoteljükben, és tényleg nagyon jól érzem magam. Eleve már azzal kivívták az elismerésemet, hogy 60 felett, 0 angol tudással minden évben visszajárnak, és imádnak itt lenni. Meglehetősen nyitott gondolkodásúak. Karcsi és Babi egyébként ayurvédikus kezelésen vesznek részt. Minden nap járnak olajos masszázsra, kapnak gyógyszert a magas vérnyomásra, a köhögésre meg diétáznak is. Ők egyébként azért bírnak engem, mert már 2 hete azon gondolkodnak, hogy kéne jógázni, de nem tudják hova menjenek, hogy magyarázzák el a különböző problémáikat, és főleg, inkább nőhöz mennének. Ezen rágódtak már hosszú ideje, erre jövök én a semmiből, és tessék, minden probléma megoldódott. Ma kezdenek Padmánál 3-or, privát óra keretében.

Tegnap Aynával elsétáltunk a világítótorony túloldalán lévő halászfaluba. Glen is elkísért minket egy darabon robogóval. Ők már voltak. Direkt felhívták a figyelmemet, hogy öltözzek rendesen, muszlim lányhoz illően, ugyanis az egy tipikus indiai, muszlim falu, nem egy turisztplész. Vettem is gyorsan egy original pure silk (perszehogyne) buggyosgatyát, és kendőt is kötöttem a fejemre. Szerintem a világítótornyos képeken látszik is a mecset a távolban. Elég gazdag falu lehet, ha van 3 bazinagy mecsetje, nem? Hát igen, ez valóban a hácé India, itt nem barátságosak annyira az emberek, a nők elhajtanak, ha fotózzuk őket, simán ránkordibálnak, hogy parri parri (Húzz el- maláyalámul). Pedig olyan jó kis nyomortelepek mellett sétáltunk el, hogy igazán vérzett a szívem 1-2 jó fotóért. Ettől függetlenül rengeteg képet csináltunk, elmentünk egészen a kikötőig, néztük az árusokat és csak ámultunk-bámultunk. Azt hiszem nem voltam még tengerparti faluban, csak belső-indiai nemturista helyeken jártam eddig. Visszafele belefutottunk vagy 50-60 kisdiákba, vagy egy tucatot azonnal hajlandó lettem volna örökbefogadni, olyan szépségesek ezek a kis indiai manók, de sajnos nem lehetett. Őket viszont fotóztuk ezerrel. Hi what s your name u have schoolpen, Nem tudom miért ilyen extra ez a schoolpen, de már több helytől is hallottam, hogy itt Keralában minden kiskölök schoolpent kér a turistától. Ha az nincs, akkor a leleményesebbje szám rupival is beéri. Beérné, ha adnék neki.

folytköv

JÓGA

Pénteken vezetett óra volt a shalában, egy csoport reggel 6:30-kor kezdett, mi pedig 8:15-kor. Egy darab igazítást nem sikerült kapnom a másfél óra alatt, és az órát nem is Lino tartotta, csak az elejét, a napüdvözletek után átadta a boltot a nejének, Dezirének. Linosok mindig bemelegítéssel kezdik az órát, vagyis hőspóz jobbláb, hátrafkeszik, bal láb, hátra fekszik, mindkét lát, hátrafekszik, féllótusz, lótusz. Ezután jön csak a mantra, majd a napüdvözletek. Végigvettük az állókat, az ülőket pedig a gerinccsavaró a-b-c-ig bezárólag. Majd levezető pózok, ami ebben az esetben agnis hátrahajlást, és kettes sorozatos háton kézkulcsolást jelent (ami természetesen az egész 40 fős bagázsból csak nekem nem megy magamtól). Ezután levezetők közül félhíd-híd, és az összes gyertyából induló póz 10-10 légzésig. Majd meditáció és viszont látásra.

Közben összebarátkoztam 1-2 jógás arccal, pl Ainával, Norvégiából, és sikerült megtudnom néhány érdekes infót erről a kis belterjesen zárt világról. J Szóval ő már 5 éve jógázik, de nem rendszeresen, most akarja mindennapjai részévé tenni. Egyedül jött, két hétre, de itt van a tanára is, egy 55 körüli szimpi nő. Igazából ayna is osztja az álláspontomat, mi szerint csak akkor éri meg igazán Linohoz menni, ha már jól ismert arc vagy, és évek óta közöd van Linohoz, különben a kutya se figyel rád. Az pedig kicsit sokba kerül, főleg a magyar pénztárcához viszonyítva, hogy rendszeres Línóhoz járással kiérdemeljem a figyelmét. A hajnali csoportban vannak az igazán menők, így pl Ayna tanárnője is. Ők már legalább 6-8-10 éve jógáznak, és minimum 4-5 éve járnak Linohoz. Ott vannak azok is, akik már a haladó sorozatokat gyakorolják. Illetve nagyvárosok híres jógaiskoláinak vezetői (ezt a pólóikról is lehet tudni, mindenki „astanga yoga Városnév” pólóban gyakorol. 5-től gyakorolnak a segédtanárok is. Akik egyébként mind egytől egyig kiváló tanárok (ehhez nem férhet kétség, nyilvánvalóan), de azért így 40 (állandóan változó) főt –gondolom- nem ugyanúgy igazít egy tanár, mint a megszokott kiscsoportos diákokat. Van a tanárok között finn, dán (Lino neje), olaszok. Egyébként nagyon sok jógás (pl a tallini iskola vezetői) családostul érkezett: a ws-on legalább 10 , aranyszőke kiskölök ugrált, meg csinálta az ászanákat. Ha jól látom, van egy nörsz is, egy fekete bőrű öreg indiai néni, aki ott szokott ülni az előtérben, és mindig csendben bébiszittel egy kis szöszit, vagy altat az ölében.

Romantikus szálak is szövődnek ám, a norvég tanár szólt Aynának és egy másik tanulónak, hogy legyenek nagyon jófejek a finn segédtanárral, mert rá akarja venni, hogy költözzön Oslóba és oktasson az ő sulijában. Nos ez annyira jól sikerült Ayna barátnőjének, hogy egyből be is hálózta magának a tanárt. Állítólag csak flörtölnek, de én biztos forrásból tudom, hogy többről van szó, mivel a finn tanár a falszomszédom. Szóval most mindenki szurkoljon, hogy Oslóba költözzön a finn.

Aztán van még itt egy érdekes nőci is. Ő egy német nagyváros astangaiskolájának a vezetője. Én nem ismerem személyesen, de sok érdekes sztorit hallottam róla. 52 éves, fiatal korában nagy partiarc volt, szét is volt esve rendesen. Aztán jó pár éve belehülyült az astangába és hihetetlen kitartással gyakorol minden nap. Állítólag nagyon jó tanár. Amiért érdekes, hogy még mindig az egyes sorozatnál jár, ugyanis egyáltalán nem hajlékony (mondjuk nem láttam jógázni), úgy érzi, még nem menne neki a kettes. Szerintem irigylésre méltó a kitartása, hogy nem adja fel, annak ellenére, hogy tudja magáról, valószínűleg nem ő a világ legjobb jógása és talán sosem lesz az, ennek ellenére évek óta minden nap gyakorol. Állítólag ez az első dolog az életében, amibe belekezdett és nem hagyta félbe. És nem is szeretné.

Közben megvolt a vasárnapi, vagyis utolsó órám Linoval. Ma sikerült 2 igazítást is kapnom, az egyik ugyanaz a póz volt, mint a legelső igazítás, vagyis a praszáritá pádottánászana C. továbbra is a másik irányba kell fordítani a kézfejet (vagyis kifelé), mint ahogy azt én csinálom, és igencsak meglepődtem, mikor Lino legalább 20-30 centivel lejjebb tudta nyomni az általam vélt maximumhoz képest. Igaz, közben majd beszartam, úgy fájt. Aztán a végén a híd után odaküldtek dropbackezni Linohoz. Ez egy olyan igazítás, amit igyekszik mindenkin végrehajtani- persze csak pár nap után, ezért nekem ez volt az első. Nem nagyon figyelt rám, de nyilvánvalóan tök profi. Átkarolta a derekamat és 3szor hátraengedett, majd 4-re leeresztett hídba. Vagyis én mentem le magamtól, neki csak ott volt a keze. Nem mertem parázni azon, h nincs ott, eszembe se jutott. Aztán fel. És mire feleszméltem, már ott se volt, rohant át júliához, aki látványosan a kedvence, még akkor is vele gyakorolta a dropbacket, amikor én már relaxálni készültem! (Júlia egyébként orosz, ő is kezdő, egyszerre kezdtünk egy hete és kb olyan szinten lehet, mint én)

Ami még érdekes, ma igazított egy nő, uthita haszta pádángustászanában. Olasz, 55-60 körüli, pici, vékony. Elég erősen, és precízen igazított. Nagyon figyelt arra, amit csinálok, óvatos volt, mégis hatékony. Óra után meg is kérdeztem tőle, hogy hol tanít, meg mióta, meg milyen ügyes. Teljesen meghatódott, mondta, hogy ő igazából az egyik segédtanár diákja, 2-3 éve jógázik, és igazából csak pár hete tanít otthon egy kicsi csoportot, és huhh de jó,h ezt mondom. Hát igen, nem mindig a nagy nevek vagy a legjobb jógások a legjobb tanárok.